Farkas Rozália szerk.: Gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 25. Szentendre, 1995)

Reznák Erzsébet: Részletek Csala István életrajzából

tünk. Ide már eljártak a csendőrök is, mulattak, táncoltak a többivel együtt. Mi meg örültünk neki, mert a korhelyeket, a részegeket, a kötözködőket nem nekünk kellett kidobni! 17 éves alig voltam, amikor bevonultam a 38-as Mollinary bakákhoz, a kiképzés után rögtön a frontra vittek bennünket. Bécsből indultunk, onnan mentünk Máramaros megyébe, aztán az olasz harctérre. Ott estünk fogságba 1918 novemberében. Elfogtak bennünket, aztán három hétig nem adtak enni jóformán semmit sem. Hajtottak bennünket, több mint 300 km-en körösztül, amit útközben találtunk, azt ettük. A szabad ég alatt aludtunk, pedig a hegyekben már bokáig ért a hó. Félredúrtuk a havat, összekotortuk a faleveleket és arra feküdtünk - reggelre belepett bennünket a hó. Átmentünk Milánón, Brescián, Veronán, ebben a városban láttam a világ legszebb temetőjét. Végül Mantováig hajtottak bennünket, nem messze onnan, egy szigeten, egy várban szállásoltak el bennünket. Aratásig ott voltunk, erős őrizet alatt. Semmit sem csináltunk, megkaptuk a napi fejadagot, valahogy ki lehetett bírni. Aztán lehetett munkára jelentkezni, aratásra, gyorsan jelentkeztem én is, azt reméltem, hátha több élelemhez jutok. De nem így volt! Ráadásul tengerpartra, mocsaras helyre vittek bennünket, olyan helyre, ahol sok volt a malária szúnyog. Ötvenketten dolgoztunk ott, egy méntelepen, közülünk mindenki megkapta a betegséget. Igaz, én csak az utolsó napokban, mielőtt indultunk vissza, de még a hazatérésem után is naponta pontosan délben kirázott a hideg. t Egyszer próbáltunk szökni is, hárman indultunk el. Egyikünk vitt egy baltát, a másikunk egy darab deszkát - mentünk, mintha csak munkába indulnánk. Katonaruha volt rajtunk, de milyen volt az már? Rongy. Eljutottunk a határig, azt gondoltuk, innen már csak hazaérünk valahogy! De nem így történt. Megálltunk egy helyen kenyérre alkudni, amikor elfogott bennünket két civil ruhás rendőr. Föltűnt nekik, hogy mi nem gesztikulálunk beszéd közben, mint az olaszok, mert ha két olasz összetalálkozik, még azt is leteszik, ami a kezükben van, hogy mutogassanak. Mi viszont zsebre tett kézzel álldogáltunk. így aztán visszakerültünk a fogságba. A csendőrök rendesek voltak, még kenyeret is adtak. Akkor már az orbatelloi várba vittek vissza bennünket, ahol hamarosan munka is akadt. Segítettem a várbelieknek kiszámolni az épületek méreteit, de még a várparancsnok kislányát is én tanítottam számtanra. Mindig adtak érte valamit, éppúgy, mint azok a katonák, akik helyett én írtam haza a levelet. Igaz, én nem tudtam olaszul, de diktálták a szavakat s ha néha el is tévesztettem a betűket, csak megértették otthon. Csak az én leveleim nem jutottak haza, itthon nem működött a posta, azt sem tudta az édesanyám, hol vagyok. 1919-ben kerültem haza, azután, hogy a békeszerződéseket nagyjából megkötötték. Akkor engedtek el bennünket, amikor Kun Béla már megbukott és így nem tartottak attól, hogy mi is beállunk vörös katonának. Betegen, lázasan értem haza, Szombathelyen vettek le a vonatról. Itt még három hétig kórházban voltam. Aztán még el kellett mennem a közeli leszerelő táborba, végül 1919 novemberében irány Budapest. Apám már otthon volt, őt még 1918-ban hazaengedték.

1 II. Mikor a fogságból hazaértem, szétnéztem a lányok között, de olyat, aki a gazdálkodásban is segíthetne, nemigen láttam, addigra azokat kiszínelték a gazdagyerekek. Lakott a szomszédunkban egy piros képű, szorgalmas kislány, Szűcs Hona, 10 évvel fiatalabb nálam, én őt szemeltem ki magamnak. Nem kényeztették el, hiszen az édesanyja meghalt, a mostohája meg kegyetlenül bánt vele, mint a cselédjével. Tudtam, hogyha sokáig otthon marad, agyondolgoztatják, agyonkínozzák. De azt sem akarták a szülei, hogy én vegyem el feleségül. Ellenezték a házasságot, mert a lányt a csendőr ismerősüknek szánták, mert engem öregnek tartottak hozzá, de főleg azt kifogásolták, hogy én katolikus vagyok, ők pedig reformátusok. Az apja ezt a kifogást az árvaszéki ülnök előtt is megismételte, azt mondta: mi csak azért neheztelünk rá, mert a katolikusok türelmetlenek más felekezetűekkel szemben! Cegléden akkoriban nem volt szokatlan, hogy súrlódás 328