Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Lábadi Károly: Ártéri halászat a Drávaszögben

a zacskószerű részben. Olykor villás végű nyelet is szereltek rá, hogy lépteikkel ne riasszák el a zsákmányt. A nád közötti mélyvízi halászatnak legjobb eszköze a nyomóháló. Kopács és Várdaróc lakossága halászvasként ismeri. Bajai halászoktól került a vidékre.

15 A halfogó eszköz váza gúla alakban összeállított 80 centis négy vaspálca, amelynek vége négyzet alakú, negyven centis oldalméretű vaskerethez van rögzítve. Várdarócon nem négyzet, hanem kör alakú volt az alja. A halászvas nyaki részébe, ahol a lábak felső részei végződnek, köpű található, amelybe 1—1,5 méter hosszú nyél illik. Egy vaskarika futkosott rajta, amelyhez a léhés felső része volt kötve, amelynek az alja kiöblösödött, s a keretre 'kötötték. Csónakból halásztak vele. Megkopogtatták a jármű szélét, a neszre megijedt a hal. Ahol buborék szállt fel, ott nyomták le a halászvasat: a halász a nyélen felhúzta a karikát, a vasat lenyomta, elengedte a karikát, s a léhés a halra borult, amely belement a háló öblébe. Gyors mozdulattal rántotta fel a nyeles halfogót. A karikás dobóhálót pöndőhálóként vagy szoknyahálóként nevezték meg. A kopácsiak akkor pöndölöztek, amikor ősszel már fészekre ment a hal. A háló kiterítve szabályos kör alakú. Csónakból, ritkábban a vízben állva terítették ki. A halász bal kezében tartotta a karikát, jobbjában a háló szélein levő ólomgolyókból fogott egyet. A szájába is vett egyet úgy, hogy az ólmos ín negyed része essen a jobb keze és a szája 'közé. A hálót jobbjával egész testének kilendítésével vetette vízbe. Nem idegenkedtek a kevésbé gazdaságos halfogási módok alkalmazásától sem. A merítő halászat eszköztárából csak egyetlent használtak: a suhé emelőhálót. Mondták még bustyállónak is. Kizárólag hálókkal lezárt fokoban és csatornákban halásztak vele. A suhé váza »két darab három méteres kereszt alakban összekötött és félkör alakúra meghajlított kőrisfából való káva volt. Nyele könnyű fűzfából készült, s elérte a 3—4 méter hosszúságot. Hálóját négyzet alakúra kötötték. Egy-egy oldala 46—53 szem között váltakozott. A vízbe merített háló fölé úszó halat nem volt könnyű észrevenni, legtöbbször a véletlenre kellett hagyatkozni annak eldöntésében, hogy mikor emeli ki, s fogja meg a halat. A tél, a zimankó beköszöntésével sem hagytak fel a halászattal. A jég alól az egész Európa-szerte elterjedt módszerekkel igyekeztek zsákmányolni. Kizárólag a Kopácsi- és a Bellyei-tavon fogták ki jég alól a halat. Ellipszisben léksort vágtak a jégen. Kiterítették a kerítőhálót, s köteléhez puha fából vágott karót zsinegeltek. A léksor egyik végén egy kb. 2X6 méteres nagy nyíláson keresztül csúsztatták a hálót a jég alá. Szemben is akkora léket hagytak, hogy azon keresztül kiemelhető legyen a hallal teli haló. A jég alatt léktől lékig kb. tíz méterenként tolórúd segítségével húzták a hálót akár pár száz méteren keresztül is, míg el nem jutottak a kiemelésére szolgáló lékig. A drávaszögi, kopácsi ártéri halászat lassú hanyatlása majd száz éve 'kezdődött. Várady a gátépítéseket említette először, amelyek nem serkentőleg, hanem visszahúzólag hatottak a vidék halászatára.

16 Az ármentesítések, az árvízvédelem évről évre változtatta az ártér képét. A szikkadó rétségben fokozatosan csökkent a halászható vizek száma, bár még fél évszázada is Kopács férfilakosságának fő foglalkozása a halászat volt. Az esztendőnkénti két áradás, a tavaszi és a nyári, az augusztusi, amikor szóhasználatuk szerint nádkoncérra áradt a víz, hozott annyi halat a rétbe, hogy kifogása révén szerény megélhetéshez jutottak. Hogy milyen erős volt a ragaszkodás az ősi mesterséghez, abból is lát15 SÓLYMOS, 1965. 574. 16 VÁRADY, 1896. 574. 47