Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Lábadi Károly: Ártéri halászat a Drávaszögben
nádat, nyáron búzát. A legdélibb településeken, különösen a kopácsiak körében a természetközeliség, a rétből, a vízből élés ténye kézzelfoghatóan megnyilvánul mind a népművészetben, 3 mind a népköltészetben is. Csak a természettel békés harmóniában élő ember képes olyan egyedi, nagy teremtői képzelettel megáldott motívumokat szerkeszteni, mint a kopácsi asszonyok. Főkötőiket vízi lények képeivel és növényeivel ékesítették. A természetközelség a folklór műfajokban is jóval nagyobb mértékű, mint másutt. A mesék, 4 találósok, 5 közmondások 6 vagy a gyermekjátékok 7 hatását felfokozottabban tükrözik. A víz mellett élő kopácsi ember alkalmazkodott leginkább a természetből való éléshez, s éppen ezért emlékeiből is б vigyázott meg legtöbbet. Települését 1212. évi Árpád-kori határiéira sban emlegetik legelőször. Olyan vízföldrajzi neveket sorolnak fel, amik máig megvannak, akárcsak a falu magyar lakossága. A ma alig nyolcszáz lélekszámú faluban a tapasztalatok folyamatos átadása tette lehetővé az olyan halászati technika és szerszámkészlet meghonosodását, amely a maga nemében a legeredményesebb. Részben változatosságának és alkalmazkodóképességének köszönhető: a tavakban, csatornákban, az elöntött ártérben mindenkor a legjobb eredményt ígérő, a lehetőségeknek és a körülményeknek megfelelő szereket alkalmaztak. Szerszámhasználatuk lényegesen különbözött az erekben, tavakban vagy a sík vizeken. 8 A kopácsi nép élt az alkalmi halfogás egyszerre ösztönös, ugyanakkor átgondolt módszerével. Különösen a sekély vizű sűrű nádasok között fordult elő, hogy a szilványánál 9 ragadták meg az anyahalakat. Nyílt vízen a szikrázó napsütésben, ha a csikliből 10 észrevették a felszín közelében úszó halat, hirtelen az evező lapjával a vízre csaptak, s az ütéstől elkábult a hal. Az alkalmi fogásmódok közül főképp az orvhalászok körében a hurkos halászat volt népszerű. Igazából ez nehezen érthető, mivel nem a legeredményesebb fogásmódok közé tartozik. Eszköze a pózna végére kötött lószőr vagy rézdrót hurok. A „halász" kanálisok partjáról a hurkot óvatosan ráhúzta a fej felől a sekély vízben úszó csuka derekára, majd hirtelen felrántotta. Nagy szerencse kellett ahhoz, hogy halat vihessen haza. Hiába tiltották a halászati törvények, mégis éltek a robbantásos halfogás módszerével: robbanóanyag vízbe dobásával kergették ki és kábították el a fészkükbe bújt pontyokat. A szigonyos halászat ugyancsak a tiltott halfogási módok közé tartozott, mégis alkalmazták. Az úgynevezett szúrószigonyfélét 11 ismerték. Nevet arról a két halfajtáról adtak neki, amelyre halásztak velük. A pontyozó szigonyt íváskor sekély vízben vagy késő ősszel alkalmazták eredményesen. Három ága volt, a köpűs fajtából való, amelyet csak ráhúztak egy hosszú nyélre, s hogy le ne törje a hal, erős zsineggel átkötötték a köpűt a nyakán. A hal nem menekülhetett el, s a nyelét sem törhette el. A harcsázó szigony két ágú, szintén nyélre szerelve használták. Miután megszúrták vele a halat, a nyelet kihúzták, s a szigony nyakára kötött kötéllel húzták a csónakhoz. 3 LÁBADI, 1987. 122—124. 4 KATONA, 1972. 5 LÁBADI, 1982. 6 LÁBADI, 1986. 7 LÁBADINÉ, 1984. 8 GÖNYEY, 1942. 37. 9 Kopoltyú. 10 Csónak. 11 HERMAN, 1887. 344—349. 44