Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
In memoriam Ikvai Nándor - Dankó Imre: Ikvai Nándor és a néprajzi muzeológiánk
2eumállamosítást követően bontakozott ki, többek között a honismereti mozgalom (és különböző gyűjtőmozgalmak) eredményeként. Nagyon érdekes a közelmúltba visszanézve megállapítani, hogy a központosítással párhuzamosan, erősen decentralizációs felfogással és követelményekkel fejlődött ki ez a második múzeumszervezési -alapítási tevékenység. Akár kampányt is írhattam volna, mert tény és való, hogy az 1950— | 1960-as években valóságos múzeumalapítási -szervezési kampány bontakozott ki. Ellentétben az előbb mondottakkal, ezeknek a múzeumalapításoknak -szervezéseknek a zöme egyéni kezdeményezés volt, viszont a céljuk az volt, hogy az egyéni kezdeményezésként létrejött „múzeumot", kisebb-nagyobb „gyűjteményt" valamiféle közösség, intézmény, sőt intézményrendszer kereteibe helyezzék. Az ilyen irányú törekvések két irányba fejlődtek. Az első törekvési forma az volt, hogy a múzeumocskát az állami múzeumok helyi szervezeteibe, tehát a megyei múzeumigazgatóságok keretei közé illesszék. A megyei múzeumi szervezetektől anyagi ellátást, szakmai irányítást és felügyeletet vártak. Minthogy a megyei múzeumigazgatóságok szigorú költségvetési keretek közt dolgoztak, mind a személyi, mind pedig a dologi kiadásokat illetőleg, a „beilleszkedés" nem ment könnyen. Igen sok esetben nem is sikerült. Ahol pedig mégis létrejött, ott hosszas alkudozások árán, a kérdéses múzeumnak helyet adó község, város vagy egyéb helyi intézmény, például vállalat bizonyos „átvállalásai" árán (adták a telket, az épületet, illetve kötelezték magukat az épület fenntartására, bizonyos dologi kiadásokat; sőt személyi járandóságokat is átvállaltattak velük stb.) valósulhatott csak meg. De bárhogy volt is, ez az út bizonyult a járhatóbbnak, szakmai szempontból megfelelőbbnek, mégpedig azért, mert ezek a múzeum-kezdeményezések jobban, közvetlenebbül biztosíthatták a maguk számára a szakmai fejlődést, mint más, az állami (megyei múzeumigazgatóságokon keresztül megvalósuló) szervezeten kívülrekedt intézmények. . A másik út pedig az volt, hogy különböző, sokszor érthetetlen presztízs —, személyi és egyéb okok miatt a múzeumszervezők nem voltak hajlandók a múzeumukat a megyei múzeumi szervezetek keretei közé helyezni, hanem egyfajta érdekes, de végső soron érthetetlen, rosszul értelmezett lokálpatriotizmus kövekeztében, görcsösen ragaszkodtak a maguk szűkös kereteihez. A tanácsokkal elfogadtatták a maguk partikulista szemléletét, akik aztán „ragaszkodni" kezdtek a múzeumokhoz, és bár a fejlesztése érdekében nem sokat tettek, féltékenységből, tájékozatlanságból, presztízs okokból semmiféle együttműködésre se voltak hajlandóak: „féltették" az anyagukat, mert „arra fáj a foga mindenkinek", ki akarják „fosztani" a falut-iközséget, a várost. Ilyen hangok hallatszottak és bizony az így vélekedő gyűjtemény ék kel, gyűjtemény vezetőkkel, szervezőkkel és falvakkal, községekkel, városokkal rengeteg baj volt. Természetesen voltak, sajnálatosan előfordultak olyan esetek is, amelyek alapján valóban jogos volt a bizalmatlanság, a féltés, az elzárkózás, azonban semmi esetre sem ezek voltak a jellemzőek, mint ahogy az is igaz, hogy az esetleges sérelmek ellenére is a szakmai fejlődés útját kellett volna látni és követni. Természetesen gyakori és nagyfokú dilettantizmusról is beszélhetünk, ami ezekben az elzárkózásokban, bizalmatlanságban, provincializmusban mutatkozott meg leginkább. A dilettantizmus-provincializmus egyfajta, a múzeumnak, mint intézménynek, a muzeológiának, mint egyszerre elméleti és gyakorlati tudományágnak a nem kellő meghatározottságából is táplálkozott. Magával a honismereti mozgalommal kapcsolatosan is felvetődött az a kérdés, ami a múzeumügy területén mindennél nagyobb hullámokat vetett; hogy tudniillik a múzeumszervezés tudományos tevékenység-e, vagy sem, illetőleg 528
