Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Halász Péter: A ló és a szarvasmarha gazdasági jelentősége a moldvai magyaroknál

kolták az ökröknek, de újabban már mind a nyolcat; valamint az, hogy az ökröknek mindkét körmét patkolták, de az ünőknek (tehenek) csak a külsőt. Néhány csángó faluból a két világháború között rendszeresen hajtottak állatokat a vásárba, s a marháknak e tekintetben is nagyobb volt a szerepük, mint a lovaknak. Lészpedre (Lespezi) messzi földről eljöttek az itt nevelt tehenekért, ökrökért. „Jöttek Piatráról (Piatra Neamç), Bakóból (Bacau), Klézséről (Cleja), Kalugarból (Luizi Cälugära). Jöttek a rományok es, s tudakolództak, hol van eladó fejőstehén, ökör." A pusztinaiak pedig eképpen dicsekedtek: „A pusztinaiak örökké olyan szegény emberek voltak, ők a szénafüveket örökké úgy vették, úgy bérelték. Béresfűből tartották a marháikat, s méges olyan marháik voltak, hogy a rományok bújtak el. Még a képviselőjik es azt mondta, hogy a Baszestben... ez rezes (részes) falu, sok földjik van... méges, ha van tíz darab marhájuk, az a tíz nem ér meg Pusztinában egy ünőt. Ami ünőt Pusztinában tartottak, mikor levitték a piacra Teckányba (Tetcani), akkor az egész piac a pusztinai marhák mellé futott. Me különyösek voltak." Megállapíthatjuk tehát, hogy a ló- és szarvasmarhaiga jelentőségében, évszázadokkal ezelőtt az egész nyelvterületre vonatkozóan a marha túlsúlya volt jellemző. Ez az állapot a XX. század elejére az ország szélső tájaira húzódott vissza, az ország középső vidékein az igaerő szerkezetében a hangsúly a lóra helyeződött át. Moldvában, így az ott élő csángómagyar falvakban is, akárcsak Erdélyben, a XX. századra megmaradt a szarvasmarha túlsúlya, sőt egészen napjainkig ez a helyzet a jellemző. Pedig a moldvai magyarok körében sem voltak ismeretlenek azok az érzelmi tényezőkre visszavezethető presztízs-szempontok, amelyek — a gazdaságiak kiegészítéseként — esetenként a ló javára billentették a mérleget. Moldvában azonban ezek — a gazdasági alapok hiányában — csak elszigetelt, egy-egy kiemelkedő képeségekkel és szemlélettel rendelkező gazda sajátosságaként mutatkozott meg. Témánkat egy ilyen, a ló becsületére is rávilágító visszaemlékezéssel zárjuk, felidézve az immár csaknem tíz esztendeje elhunyt, Pusztinában (Pustiana) élt Kaszáp István emlékét. Témánk szempontjából sem közömbös, hogy a lovaival büszkélkedő, azokért rajongó ember így dicséri őket: úgy húztak, mint az ökör. „Télbe, hogy jártam a faluk közt, hát megkaptam Grigorénban egy csitkót. De egy olyan csitkót kaptam meg, hogy mikor hoztam haza s fogtam a kötőfékénél, táncolt, rángatott, s a kalap a fejemből kiszökött. S nem tudtam a kalapot felvenni, mert ha elcsaptam lenne félkézzel, hogy vegyem fel a kalapot, akkor elszalasztottam lenne. Olyan csitkót vettem ! Hazahoztam, tartom itthon a csitkót, de mit csináljak, még kéne egyet vegyek. El kell adnom akkor a tehenyemet... mert ünőm kettő volt. Eladtam az ünőt, s akkor innen a szomszéd faluból az egyik ember vett s nevelt egy csitkót, hogy a fia azon csináljon katonaságot... annak azt mondták: esztámbás. Lóval való katonai szolgálat, ahol a ruha, a ló, a nyereg mind saját. S az oláh azért vette volt a csitkót, a fiának. De erőst talált az enyémmel, mind a kettő pisztenóg (kesely) volt. Mondtam a bácsinak: add el a csitkót, megveszem, mert nekem van egy ilyen. Mit adjak érte? Azt mondja nem adja el a lovat, mert a fiának akarja felnevelni, hogy a fia csinálja vele a lóhátán a katonaságot. Mikor egy nap este hazajövök azt mondja a feleségem: idejárt egy bácsi, s azt üzeni, ha adsz 800 lej párát

29 s megveszel valakitől neki egy asztag szalmát, 29 Pénzt. 32