Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Szabó István: Egy alföldi falu – Kecel – társadalmának rétegződése a XX. században a népi megítélések tükrében

S mivel említettük, hogy az intelligencia képviselőinek száma meglehetősen alacsony volt (egyébként is ők többnyire városokban, nagyobb árukészlettel rendelkező üzletekben szerezték be maguk és családjuk számára a ruházati cikkeiket), a polgárok pedig eleve másképpen öltöztek, más viseleti darabokra tartottak igényt, mint itt a példaként felsorolták : úgy tűnik, ezek az árucikkek főként az iparos-kereskedő társadalom tagjaihoz kerültek. A kis számú iparos-kereskedő társadalom polgári igényeket propagáló, viselkedésével, életvitelével egy magasabb, városiasabb életnívó példájára ösztönző hatása csak utólagosan regisztrálható ilyen tiszta formában. A század elejétől, de még a század második, harmadik évtizedétől kezdve is a közvetlenül velük élő polgárok „... lenézték egy kicsit az iparos embert. Hát meg is lehetett érteni. Szebb dolog mondjuk egy szép darab földet megmunkálni, mint rissz-rossz csizmákat, cipőket foldozgatni. És elegánsabb dolog, nem? Vagy vegyük a borbélyokat. Ä borbélyoknak jó dolguk volt. Ültek a napon, mert mindenki dolgozott hétköznap nappal és csak reggel és este volt a borbélynak dolga. De hát azok koszvakarók voltak! És akármilyen jó és könnyű volt a sorsuk, mégis csak jobban örült akárki egy szép darab földnek, mintha ott ült a fehér köpenyben, meg olvasta a Borsszem Jankót. Szóval lenézték az iparosságot." Nem is igen adtak polgár lányt mesteremberhez. De a polgárlányok sem igen törekedtek az iparosokkal kötött kapcsolatokra, annyira beléjük volt nevelve saját felsőbbségük tudata, hogy még utólagosan is szégyenkeztek azon, hogy egyáltalán meg is fordulhatott a fejükben egy iparossal kötendő házasság gondolata. „Lehoczkinéval valamikor kertszomszédok voltunk, ö mesélte nem régiben, hogy Kovács Miskának az apósa, a molnár Fenyvesi Gyurka udvarolt neki. Szép legény volt a főmolnár. ö meg szép parasztlány volt, szépen öltözködött. A főmolnár is kerülgette, meg a mostani férje is. És akkor — így mondta — ő úgy elgondolta, hogy csak nem megyek mester Jancsihoz. És a birtokost, Lehoczkit választotta inkább." Nem is lehetett ez másképp. Visszapillantva látjuk, hogy nem a vagyoni különbség, hanem az életmódbeli eltérés, a szokottól való különbözőség okozta ezt a merev elzárkózást. Mert hiszen a mesteremberek magúik megközelítőleg azon a vagyoni szinten álltak, mint a földdel bíró polgárok, s falusi viszonyokról levén szó, még az a bizonyos kettősség is megvolt — jóllehet kicsinyített formában — ami a mezővárosi iparosság jellemzője, hogy az iparűzés mellett földet is műveltek. Néhány hold földdel rendelkeztek, általában annyival, amennyit a család munkaerejét beszámítva kezelni tudtak, de többnyire kertészkedéssel és szőlővel foglalkoztak az itteni, főleg a századfordulótól erősödő keceli hagyományok szerint. Ezt nem annyira jövedelemszerzési céllal vállalták, mint inkább a község többségét kitevő parasztsághoz való hasonulási igény miatt, illetve a saját háztartás szükségleteinek kielégítésére. Egyébként is elmondható, hogy jóllehet ugyanúgy, mint a parasztságot képviselő polgárok, gazdaemberek, ők sem ismertek a munkában üresjáratot, mégis iparáguk űzése — s már ezzel is különböztek a szakadatlanul dolgozni kényszerülő parasztoktól — nem töltötte ki reggeltől estig, s a hét minden napján teljes idejűiket: maradt belőle a gazdasági eredményeket is produkáló kertészkedésre, földművelésre, szőlővel való foglalkozásra is. És a szórakozásokra. Mert a másik megkülönböztető vonásuk a kulturált szórakozásokra való igény volt. A kultúrát tulajdonképpen — nem irányítólag, hanem befogadóként — Kecelen az iparosság támogatta. Kitetszik ez azokból az idézett szövegrészeikből is, amelyékkel már fentebb is éltünk, de a megerősítés kedvéért idézzük ismét : „... Az Ipartestületben én is pártoló tag voltam ... be243