Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Kodolányi János: Uráli nyelvű vadászok Észak-Eurázsiában

Az erdős vidékeken télen vadászták a rozsomákat, a hermelint valamint a mókust. A hermelint csapdával, a XIX—

XX. század fordulóján még íj as csapdával fogták. Csoportot alkotva vadászták a ludat, általában júniusban, amikor a fiatal megnő, de még rosszul repül, az öregek vedlenek. Ebben az időszakban vagy egyáltalán nem repülnek, vagy nagyon rosszul. 2—3, néha több vadász, kutyákkal, egy-két csónakban fölevezett a folyón a forrásig, ahol a vadászat is kezdődött. A csónak, amelyben 1—2 ember tartózkodott, lassan ereszkedett lefelé a folyón, mialatt a többi vadász a kutyákkal ment (néha szánon haladt) mindkét folyóparton ugyanabban az irányban, a vízbe hajtva az úton talált ludakat. Időnként megálltak, hogy a ludak szabadon legelhessenek a parton. A megállások általában éjszakára estek. Reggel a hajtás folytatódott. így a vadászat néhány napig tartott, közben a ludak száma állandóan nőtt. Nem messze a folyó torkolatától a vadászok megálltak és alkalmas helyet választva hozzákezdtek a lúd vadászatához. Földbe vert karókra, majdnem zárt kör alakban hálókat feszítettek ki. Nyílások voltak a hálón. A hajtott ludakat a nyílásoknál fogták meg. Egy-egy vadászaton az elejtett ludak száma elérhette az 1500— 2000-et is, A nyenyecek vadásztak hattyúra és búvármadárra is. Az utóbbit nemcsak a húsáért, hanem a bőréért is fogták. Télen a hófajdot fonalból vagy rénszarvasín cérnából készült kifeszített hurokkal ejtették el. A tengeri vadak vadászatának régi múltja van. Leginkább több fókafajtára, a delfinre és a rozmárra vadásztak. A XVIII. században még leginkább szigonyt és íjat alkalmaztak. Télen a jégbe vágott szellőző nyíláshoz deszkadarabot tettek. Amikor a fóka a nyíláson kijött a jégre, a deszkával elzárták a nyílást, a fókát pedig bottal megölték, vagy késsel leszúrták. Ha delfint észleltek, 50—100 ember összegyűlt, csónakon a torkolathoz evezett és sekély helyre terelte az állatot, ott kopjával leszúrták. A XIX. században már főleg tűzfegyverrel vadászták a tengeri állatokat, de néhol még alkalmaztak régi fogásmódot is. A szamojéd nyelvű népek esetében a tundrái, valamint a tengeri vadászattal bővül az a kép, amelyet az obi-ugorok vadászatának tanulmányozásához kaphattunk. Nomadizáló vadászat volt ez is, hiszen nem csak vadászatból éltek, jóllehet egyik-másik népcsoport életében a vadászat valóban döntő jelentőségű volt, gyökerei a nagyon távoli múltba nyúltak. Főleg a tundrái vadászat kívánta meg gyakrabban kisebb, olykor nagyobb csapatok létrehozását, mivel a vadászat egyénileg nem lehetett volna eléggé eredményes. A fegyverek, valamint a felszerelések terén a szigony, a bot, a kutyaszán egészíti ki képünket, valamint a háló alkalmazása, a haj tó vadászat (pl. a vad rénszarvas és a lúd esetében), azonkívül a csali állat (rénszarvas) használata. A főleg rénszarvas tartónak ismert lappok életmódjában hol meghatározó jelentőségű, hol kiegészítő a vadászat. Elsősorban az erdős területek lappjai éltek vadászatból, míg a rénszarvas tartók körében kiegészítő foglalkozás volt. T. I. ITKONEN tanulmányában a következő vadakat sorolja fel, mint a vadászat tárgyát: mókus, nyúl, hermelin, menyét, nyuszt, róka, sarki róka, rozsomák, farkas, hiúz, medve, vidra, hód, fóka, rénszarvas, jávorszarvas, süketfajd, hófajd, császármadár, lúd, hattyú, jegesréce, búvárréce, sarki búvár, csörgő réce, lile, póling, szalonka, sirály, csér, holló, lapp bagoly, gyöngybagoly, sas, hósármány. A nagyszámú sokféle állat elejtése egyrészt sokféle célt szolgált, más196