Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Kodolányi János: Uráli nyelvű vadászok Észak-Eurázsiában

Egyet kell érteni Vilkunával abban, hogy a típusok megállapításakor figyelembe kell venni a nyilak alakján és anyagán kívül a funkciójukat is. Az obi-ugor vadásznak sok és sokféle nyílra volt szüksége, attól függően, hogy milyen állatot, kisebbet-e vagy nagyobbat, prémeset-e vagy táplálékot adót akart elejteni. Mindazokat az állatokat, amelyekre aktív fegyverrel vadásztak, passzív módon is igyekeztek elejteni. Elsőnek kíván említést az önműködő íj. Már Georgi is említi,

33 hogy a vadászterületet körülvevő kerítés nyílásai elé csapdát, önlövő íjat állítottak. Az íj kioldó szerkezetétől kötél vezetett a kapu nyílásán át, azzal a rendeltetéssel, hogy a kapun átlépő vad neki ütközzék, ezáltal kioldja az íj biztosító szerkezetét. A kötélnek ütköző vadat tehát az önműködő íjból kilőtt nyíl nyomban leterítette. Az önműködő íj erős ívből, valamint a felállításához és felajzott állapotban való rögzítéséhez szolgáló berendezésekből állt. Mindig vízszintesen állították fel, s a rendeltetésétől függően használtak hozzá tollazott vagy tollazatlan nyilakat. Az íj beállításakor a célba venni szándékozott állat nagyságához kellett igazodni. A nagyobb emlősök ellen használt fegyver volt. Tulajdonosa és készítője jártas volt a vadak természetében. Nagy gonddal helyezték el, fenyő lombbal be is dörzsölték, hogy ne lehessen érezni rajta az ember szagát, fát nem vágtak ki, sőt, nem is érintették a közelében. Minthogy a területet el kellett keríteni, nyílást, kaput hagyva a vad számára, több vadásznak össze kellett fognia. Mindig nagyobb, erősebb volt a kézi íjnál, s mindig egy rétegű fából készítették., Nagyobbak, erősebbek voltak a nyilak is. íjjal kombinálták a kisebb emlősök, prémes állatok ellen használt csapdákat is. Ennek az eszköznek a lényege a következő: íjjal működtetnek egy szó?rító berendezést, mellyel a megfogott állatot megfojtják. Két változatban terjedtek el az íjas csapdák. Az egyik villa-alakú, nyitott, a villa két ága között egy szárral mozgatható szorító van. A szorító szára íj húrjához csatlakozik. Az íjat fel kellett ajzani, majd rögzíteni. A szorító rész alá került vad kioldotta a biztosítót, az íj ettől nyomban működésbe lépett, s a szorítót rányomta a vadra. Az íjas csapdáknak ezt a változatát függőleges helyzetben állították föl, miután kitapasztalták a vad csapását. Beleszúrhatták a földbe, hóba, vagy rászoríthatták a kidőlt fa törzsére, agára, lábon álló fa vastagabb ágára. A másik változat lapát-alakú, zárt deszkalap. A lapátnak kétoldalt pereme van, közötte csúsztatható a szorító lapát. A peremes lapát hosszabb, háncskötéllel erre erősítették az íj ívét, a lapát szára rövidebb s az íj idegéhez kapcsolódik. A peremes lapátra kerek vagy szögletes lyukat vágtak. Felajzott állapotban a lyuk nyitva volt, madzag vezetett át rajta az íj biztosító peckéig. Amikor a vad át akart bújni a lyukon, a madzaggal kioldotta az íj biztosító peckét, működésbe hozta az íjat, s ezáltal beszorította magát a peremes lapát lyukába. Vízszintesen helyezték el a vad járásán, azt várva, hogy a vad átbújik a lyukon. Mindkét változat kisebb prémes állatok elejtésére yolt alkalmas. Ilyen értelemben tájékoztat Finsch is.

34 Sirelius szerint „A vadászat lényeges tárgya a mókus, amelynek az elejtésére leginkább csíptető csapdát használnak," Ő tesz említést a használt csapdák nagy mennyiségéről is: „Azok a vadászok, akikkel velük van a családjuk, vagy háromszáz ilyen csapdát állítanak az erdei kunyhó körüli úton, a magányos vadász pedig csak kb. százat."

35 Vadásztak még a XVIII. században kisebb prémes vadakat hálóval is. Pallas említi, hogy a cobolyt fogták hálóval is. Kinyomozták az alvóhelyét, egy 33 GEORGI, 1776. 66. 34 FINSCH, 522—3. 35 SIRELIUS, 1914. 7. 191