Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

N. Bereznai Ilona–Novák László: Nagykőrös népélete a századforduló idején

ismer, nagyon szeretne látni, ő a Galgóczy Károly. Hát én erre úgy megijedtem, hogy meghűlt bennem a vér. Mit szömtelenködik az a vén embör. Megmondtam már én 60 esztendővel ezelőtt, mikor megkérte a kezemet, hogy sohse megyek férjhez, hát mit akar velem? Hagyjon nekem békét. De az Eszti azt mondta: »Kisasszonykám tessék beereszteni, meg adjunk ebédet is nöki, nincs kocsma a városban tetszik tudni, hát hun ögyön, ha mögéhözik?« — No, ereszd be, de te is itt maradj benn a szobában, ne hagyj itt egyedül bennünket. — Hát bejött. Kezet akart csókolni, én hátra tettem a két kezömet, dehogy engedtem volna meg, hogy hozzám érj ön! Leültettem az asztal másik végire, ott osztán előhozakodott, hogy mi járatban van. Én nem akartam neki semmit se mondani, de nem igen tudtam, elküldtem rögtön ebéd után a városházára, ott kereskedjen az írások közt, meg menjen ki a Temetőbe, ott fellelheti a sírokat is. Hát azóta is félek, hogy vissza talál jönni, de mög is mondtam az Esztinek, hogy »többé bene merje ereszteni, mondja azt, hogy beteg vagyok, ágyban fekszöm.« Ez volt az én angyali lelkű drága jó Rozi nénémnek kalandja 93 éves korában 94 éves gavallérjával." A jeles napok között fontos volt a névnap. A névnapozás mezővárosi úri, polgári szokását ismerhetjük meg Bakos Rozália kisasszony kapcsán. Az emlékíró szólt arról, hogy nagynénje öregségére megkopaszodott, de megőrizte fiatalságának ékességét, a hatalmas szőke hajfonatot. „Ez az aranyszőke hajfonat aztán minden évben egyszer, Rozália napkor, midőn az összes rokonság és ismerősök eljöttek »sok boldog Rozália napot« köszönteni, előkerült a sifonérból, mert az ünneplő vendégsereg addig könyörgött Rozi nénémnëk, hogy mutassa meg a régi időknek dicső tanúsítóját, hogy kivette a selyempapirosba betakart hajfonatot a kartondobozból és megmutatta, hogy fonta körül glóriaként a karvastagságú aranykígyó homlokát... Ilyenkor aztán minden alkalommal el is mondta, hogy Nyáry Pál, a híres Pest megyei alispán valahányszor ellátogatott hozzájuk, mindig azt mondta, hogy »ilyen szép haja csak Sódelnének

13 van«. A Rozália napok nagy ünnepségszámba mentek. Bakos Rozália Erre az alkalomra mindig hizlalt egy fiatal libát. Ebédre csak a legszűkebb rokonság volt meghíva: édesanyám, én és Lotti testvérének unokái a négy Halász gyerek. Elmaradhatatlan volt az ünnepi marhahusieves lúdgégével, utána főtt hús krumplival, paradicsom mártással, utána »ludas kása«. De hogy volt az elkészítve. Megfőzték jó puhára a kövér libaaprólékot, ebben a lében főzték aztán meg a rizsét, hogy a liba íze belefőjön, mindig sáfrányt is tett belé Rozi néném, hogy a rizs szép citromsárga legyen és rendkívül finom pikáns ízt nyert tőle. A húsokat leszedte a csontjáról és úgy keverte ezt közé. A piros ropogósra sült kövér májat egészben rátette a rizsre, amelynek a tetejét egy nagy kanállal benyomkodta és ezekbe a kis gödröcskékbe egy-egy kanál sós pecse15 Schodelné Klein Rozália magyar szülők törvénytelen gyermekeként született 1811ben Kolozsváron (Klein János zenész bába neje fogadta örökbe). Európai hírnevű operaénekesnő, drámai és koloratúr szoprán szerepekben lépett fel. Pest ünnepelt színésznője. Kolozsvárról a pesti német színházhoz szerződött 1836-ban, de hamarosan a Pesti Magyar Színházhoz szerződött át. A színház igazgatóságáról Bajza József 1838-ban köszönt le. Ezt követően a színház Pest vármegye szoros felügyelete alá került, Schodelné kivételével vármegyei alkalmazottaknak tekintették a színészeket. A vármegye fő tisztségviselői töltötték be az igazgatói tisztet. Bajzát követően Szentkirályi Móric, majd gróf Ráday Gedeon, s utána Nyáry Pál. Ekkor kerülhetett szorosabb kapcsolatba Nyáry Pál Sódelnéval. Buda 1849 májusában történt ostromakor Schodelné Nyáregyházára költözött, Nyáregyházy Nyáry Pál birtokára. Itt halt meg 1854. szeptember 19-én, s itt is temették el. VAY Sándor, 1907. 57.; SZABOLCSI Bence—TÓTH Aladár, 1965. 318.; KERÉNYI Ferenc (szerk.), 1990. 266—267, 269—270, 283, 353. 171