Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)

Hála József: Emberi erővel mozgatott kerekes és csúszó járművek Perőcsényben

ilyenkor arról papírt kaptak. Ha nem találkoztak az erdésszel, többször is elmentek fáért egy papírral.

7 ' Mielőtt a kocsival elindultak volna az erdőre, boltban vásárolt kocsikenőcscsel (régen), piros zsírral (újabban), vagy (ritkábban) házizsírral megkenték á tengőket. Az erdőben a száraz fadarabokat a földről szedegették, illetve galymóval tördelték le a fákról. A gdlymó horgas tölgy,- cser- vagy gyertyánfa volt, amelyet általában a helyszínen vágtak, készítették fiatal vágásokból, de а szalmahúzó galymóhoz hasonló vaskampót is használtak. A kocsi hossza a nyújtó és a nyújtókarika segítségével változtatható volt, amelyet minden alkalommal az összeszedett fadarabok mérete alapján állítottak be. A járművet megközelítőleg a rakoncák felső végéig rakták meg, egy téri (rakat) fa súlya a 3—4 mázsát is elérhette. Ezután az átellenes oldalon egymással szemben lévő rafconcáfcat összekötötték vékony gömbölyű kötéllel, majd a rakományt a kocsi derekánál csatlólánccal átkötötték és csatlóval (egy 2—2,2 m hosszú és 4—5 cm átmérőjű fával) meghúzatták a láncot, vagyis a rakományt megcsatóták. A kocsit egy lapos ícötéZlel (amit régen nők készítettek kenderből) vontatták: a két végét a szárnyhoz kötötték, a hurkos részét pedig a bal vállukra illesztették. A rudat a jobb kezükkel fogták. Ezzel csak irányították a kocsit, az erőkifejtés a kötél segítségével történt (6. ábra). Az irányításban fontos szerepe volt a fergetyűnék, ez tette lehetővé, hogy a kocsi elejét jobbra, vagy balra tudják szegni (fordítani). Lejtőn, hogy ne szaladjon rájuk, a járművet kerékkötő lánc segítségével fékezték: a karikákkal ellátott lánc egyik végét az ágashoz erősítették, а másik végén lévő karikát pedig beleakasztották a jobb hátsó kerékbe vert szögbe. A rakoncás kiskocsival való fahordás elsősorban férfimunka volt. A járművet általában egyedül vontatták, esetleg az idősebbek vettek igénybe segítséget. A'-múltban rendszeresen jártak vele fiúgyerekek is az erdőre. Nekik ez nemcsak munkának, hanem szórakozásnak is számított. Versengtek is egymással, hogy kinek a kocsija bír többet, kié az erősebb, kié a jobb. Az erdőre nők is rendszeresen jártak tűzifáért, de ők kötélben hordták haza a száraz ágakat. A kötélbe kötött fát háti tehernek nevezték. (A szomszédos Kemencén és a közeli Bernecebarátiban használt bazárkát ismerték, de soha nem használták.)

8 A rakoncás kiskocsit Perőcsényben az 1960-as évek elejéig általánosan használták fahordásra (az egyes erdőrészeken kijárt, szabályos kocsiùtak voltak, mint a lovaskocsiknak),.ma már csak egy ember, Darányi Lajos hord haza ezzel a járművel tűzifát a Hoprond nevű erdőrészből (6. ábra). 7 Ugyanezt èhiliti a közeli Letkésről: SZABÓ I,—SZABÓ L:, 1977. 82. 8 A két ágba, U-alakban leterített kötélbe belerakták-a 70—100 cm hosszú száraz fadarabokat (az összsúly a 30—40 kg-ot is elérhette), a kötél két végét átfűzték árinak hurkos részén, majd beleültek és térdelő helyzetből álltak fel a teherrel. Szállítás közben a kötél két szárát fogták. Hogy a fa he törje a hátukat, 50—60 kg-os parasztzsákba harasztot (száraz falevelet), vagy füvet tettek és elhelyezték azt a teher alatt. A nők csoportosan jártak fáért (különösen lekvárfőzés idején járt sok asszony és lány az erdőre), hogy a teherrel való'felállásnál segíteni tudjanak egymásnak. Vö. még: ERDÉLYI Z. 1956/a 122; ; 101