Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)
Kocsis Gyula: Molnárok, és malombirtokosok a XIX. században Cegléden
üstjét és „sutu"-ját adóztatták meg. Mindkét hazátlan zsellérként összeírt háztartásfő (egy özvegyasszony és egy az összeírásban is „úr"-nak titulált személy) 1/2—1/2 malmot birtokolt, és az összeírás többi adata alapján is arra gondolhatunk, hogy abban az esztendőben történt osztozkodás, elvállalkozás következménye a hazátlan zsellér állapotuk. A malombirtokos zselléreknek ezen képviselői tehát nemcsak malmukkal, hanem más, jövedelmet hozó berendezéseikkel, szőlőbirtokukkal, állatállományuk nagyságával is kiemelkednek rétegükből. A megfelelő források hiányában ifj. Csurgai Ferenc példája alapján (apja vagyonos jobbágy volt) csak feltételezhetjük, hogy ezek a személyek a családjukban korábban is meglévő „földvagyont", az abból származó hasznot fordították a malomszerzésre, és más, az agrártermékek feldolgozását célzó felszerelésekre, valamint az agrártevékenység körén belül maradó, de a szántónál intenzívebb szőlőkultúrára. A malmok háromhatodát birtokló, nagy telekhányaddal rendelkező vagyonos jobbágyok a jobbágy telken megtermelt jelentős mennyiségű fölösleget a malomépítésre fordították. Így járt el például Némedi János „úr" is, aki a 3/4 telke mellett három szárazmalmot, egy olaj ütőt, pálinkafőző üstöt és 10 kapás szőlőt mondhatott a magáénak, de állatállománya éppen csak a földek megműveléséhez szükséges mennyiségű volt. E csoport többi gazdájának is csupán teleknagyságához minimálisan szükséges igavonója, általában a háztartás szükségleteit kielégítő 1 fejős tehene, valamint ezek 1—2 évi szaporulata képezte az állatállományát. E csoport tagjai juhot is alig tartottak. Ezzel szemben malma, borsajtója, pálinkafőző üstje szinte mindegyiküknek volt. Közös jellemzőjük továbbá, hogy szőlőbirtokuk igen jelentős. A házas zsellér malombirtokosok magatartása, gazdasági stratégiája (ha erre egy adott esztendőben megfigyelt jelenségből egyáltalán következtetni lehet) a végcélban térhetett el a vagyonos gazdákétól. Az előbbiek célja nem a földbirtok, a jobbágytelek szerzés lehetett — ehhez a malmok keresete valószínűleg nem is lett volna elegendő —, hanem az ebben a korban biztosnak tűnő egzisztencia megteremtése, mégpedig a zsellérek túlnyomó többsége által napszámosként, „kézimunkásként" elérhetőnél magasabb színvonalon. Velük szemben a vagyonos gazdák ezen tőkeberuházásai valószínűleg a konjunktúrából akartak (a jobbágytelek növelésére fordítható) hasznot húzni a XVIII. század utolsó évtizedeiben. Az 1830-as évek végén a malomtulajdonosok két nagy és egy kisebb, egymástól élesen elkülönülő csoportra oszthatók. (2. sz. táblázat) A legnépesebb csoportok a mezővárosi társadalom két szélső pólusán lévő rétegekből (az egészvagy annál is több telket birtokló jobbágy gazdákból és a házas zsellérekből) verbuválódtak. A 34 gazdából álló házas zsellér csoport mintegy fele ipari tevékenysége után is adózott, tehát ők valószínűleg tanult molnárok voltak. Az 1780-as évek molnáraival szemben azonban szinte kivétel nélkül mindnek volt 1— Il holdnyi szőleje is. (Ketten kifejezetten nagy 10 és 6 hold szőlőt műveltek.) A házas zsellér csoport másik fele malma jövedelme mellett átlagosan mintegy 3—4 hold terjedelmű szőlőbirtokából biztosította megélhetését. Más ipari berendezést (pálinka üstöt) is birtokolt néhány közülük. (3. sz. táblázat) Életkörülményeik bizonyára jobbak voltak, mint más házas zselléré, nem kellett rendszeresen munkát vállalniuk, gyermekeiket sem kellett szolgálatba állítaniuk, de felhalmozásra kevés módjuk volt. Különösen őket érinthette érzékenyen a malmok keresetének csökkenése és a malomtaxa felemelése. A 19 főnyi nagygazda csoport általában vagyonosabbnak mutatkozik, mint 84
