Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat

Skandináviában, Oroszország északi részén, majd délre nyúlóan (a Pontuszi-sztyeppékig, a Kaszpi-tenger felett húzódó félsivatagokig és Ukrajna lombos erdőzónájáig) fenyvesek vannak. Ugyanez az uralkodó fanem a közép-európai magashegységekben. 140—160 napon át mindent belep a hó. Mindössze három hónapos a nyár (az átlaghőmérséklet +15°). A legfontosabb élelmiszernövények megteremnek. Az erdők javarészében nincs aljnövényzet, a talaj csekély táperejű, a gazdálkodás csak akkor tartható fenn, ha szűz talajokat törnek fel. Ez az égetéses erdőirtás legfőbb oka és konzerváló tényezője. Másrészt ugyanez a magyarázata annak, hogy a déli eredetű mezőgazdaság csak az elmúlt három évezredben hódította meg ezt az övezetet, noha délebbre korábban megérkezett és tartósan meg is honosodott mindenütt. Itt csak alacsony hozamokat értek el. Külterjes technológiákat alkalmaztak egészen napjainkig, ezért csak gyéren lakott kultúrtájat teremtettek. Ebben az övezetben még mindig vannak őserdők. A legnagyobb kultúrtájon Európában eredetileg a lombhullató erdőség volt. Majd mindenütt tölgyesek uralkodnak a kontinens egyharmadán. Az AtlantiEurópában, Közép-Európában, Észak- és Kelet-Európa déli, délnyugati sávjában húzódik a tölgy régió. Míg nyugaton a Golf-áram mérsékli a hideget és bő csapadékot idéz elő, keleten a nyári szárazság és a nagy hőingadozások határozzák meg a gazdaság agrár teljesítményeit. Ára a sok helyi különbség ellenére valamennyi táj alkalmas a növények kultivációjához. Mindenütt elegendő takarmányhoz jutnak, a tenyészállatok zöme a középkor végéig csak az erdők aljnövényzetét legeli. Még a legkevésbé szerencsés adottságú keleti sávban is van négy meleg nyári hónap (átlagosan +15° a középhőmérséklet). KözépEurópában és nyugaton télen-nyáron egyenletesen oszlik meg a csapadék, olyik helyen eléri vagy meghaladja az 1000 mm-t. A gazdálkodás 6—7000 esztendeje határozza meg az itt élők sorsát. A növénytermesztésben (főként a nyugati és az északi sávban) az elmúlt évezredben számos növényt helyettesítették más, bővebben termő fajokkal. A délről hozottakat (a búzát és az árpát) helyi nemesítésű rozzsal és zabbal cserélték fel, később pedig az amerikai burgonyával vetették be a búzaföldeket. Ez az egész folyamat eleve ráirányítja a figyelmet a földművesek nagyarányú alkalmazkodóképességére. De vannak ennél szembeötlőbb tények is. Az övezet leginkább nyilvánvaló problémája ugyanis az erdő és a kultúrtáj ambivalenciája. Majd kétezer esztendeje már annak, hogy a rómaiak benyomultak az Alpoktól északra húzódó tájakra, s Itália napsugaras kék horizontja helyett szürke eget, áthatolhatatlan mocsarakat és irdatlan vadont fedeztek fel. Amolyan istenhátamögötti erdőségben találták magukat, ahol többnyire sötét van, sokat esik és semmi sem kárpótolja azt, aki fázik, mert maga mögött hagyta dél napos évszakjait. Ennek ellenére a gazdálkodás fókusza végül mégis eltolódott erre a tájra. Itt jött létre kontinensünk legmagasabb színvonalú agrárgazdasága az elmúlt fél évezredben, itt koncentrálódott a legnagyobb népesség, a vidék itt tartotta el a legtöbb városlakót és a falusi parasztok igénye itt közelítette meg legjobban a városiak fogyasztási szokásait. Jószerével minden az erdő rovására történt. Eredetileg az övezetnek megközelítőleg kétharmadán (leszámítva a magashegységeket!) csak fák nőttek, a vizek és rétek mindössze egyharmadát tették ki a földfelületnek. A faállomány azonban a felére fogyott! Hovatovább mindenütt gabonatábla hullámzott az erdő helyén. Persze a folyamat nem áradt sehol és sohasem feltartóztathatatlanul. Az erdő, illetve a kultúrtáj ide-oda mozgása figyelhető meg, ám hovatovább majdnem mindenütt az erdő rovására zajlik az agrártörténet. 74