Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

†Sztrinkó István: Paraszti tájalakító tevékenység a Duna–Tisza közén (vázlat)

aljjal és kerék felőli, első véggel elkészített kétszarvú teherhordó eszközt, amely különösen Jánoshalmán és környékén vált általánossá. Itt, a településhez közeli szőlőkből ennek segítségével hordták a piacra vagy a felvásárlókhoz a szőlőt és gyümölcsöt. Két nagygaraboly fért rá, ami homokon komoly terhet jelentett. Űgy könnyítettek rajta, hogy a vállon átvetve a két szarvhoz hámot, nyaklót erősítettek, s így a terhelés a karokról jórészt a vállra került át (8. kép). A homoki gazdálkodás sajátos eszközkészlete azonban csak akkor tölthette be feladatát, ha használója megfelelő környezeti, természeti ismeretekkel is rendelkezett. Mindenekelőtt jól kellett ismernie a különböző homokfajtákat, s azt, melyik milyen növény termesztésére alkalmas. Kecskeméten színe szerint megkülönböztettek fehér-, sárga-, vöröshomokot — többnyire ezekre telepítették a szőlő- és gyümölcsös kerteket — valamint fekete-, barna- és szürkehomokot. Ez utóbbiak szemtermelésre is alkalmasak voltak. A silány minőségű, laza részeket posza homoknak, fosó homoknak nevezték. Az ilyen területek mezőgazdasági művelésre teljesen alkalmatlanok voltak.

26 A kenyérgabona megtermelésének szükségességéből következett a barnahomok nagy megbecsültsége, s evvel magyarázható egy érdekes ellentmondás is. A 19. század második feléig, a tanyásodás nagyobb arányúvá válásáig elsősorban erdőtelepítésekkel igyekeztek — kisebb-nagyobb eredményekkel — megkötni a homokot, ám ettől az időtől kezdve ismét csökkent az erdők területe. Az történt, hogy a tagosított határban sorra kiirtották vagy erősen megritkították az erdők jelentős részét, hogy a fából pénzbevételhez jussanak vagy építkezzenek. De legalább ennyire fontos volt az is, hogy az irtások révén humuszos, barnahomok területeket nyerjenek.

27 Ez időtől kezdve a homok megkötésében már nem az erdő, hanem a kultúrnövények váltak a fő növénnyé, s így nem szabadult el ismét az a homokpokol, amit a 18. századból ismerünk. Ekkor, a múlt század második felétől kezdődően válik igazán nagyarányúvá a Duna—Tisza köze homokvidékein a kertkultúrás, a szőlő- és gyümölcstermesztésre alapozott belterjes tanyarendszer. E tanya ti pus kialakulásának körülményeit, történeti útját és a fejlődésére ható tényezőket ma már igen jól ismerjük.

28 Ha csak a táj átalakításra figyelünk, akkor most csak azt szükséges hangsúlyozni, hogy nem összefüggő kertkultúrás területek alakultak ki, hanem foltszerűen, szinte pulzálva terjeszkedett a határban ez a kultúra, majd faluszerű tanyaközpontokat létrehozva haladt tovább a folyamat. így természetes, hogy továbbra is maradtak megművelés alá nem vont, „vad" vidékek, mint pl. a bugaci ősborókás, vagy ugyancsak fennmaradt Bugacon, mintegy reliktumszeruen a félszilaj állattartás. Ugyanakkor számításba kell venni a hagyományosnak nevezhető, a szántóföldi művelésre és az állattartás kettősségére alapozott gazdálkodású települések sorát is. A táj meghódításában, a homok termőre fordításában s az intenzív gazdálkodás kialakításában nagy szerep jutott a szegedieknek.

29 Ám míg a szegediek és a többi új jövevény a homokkal harcol, a többi kontinuus kiskunsági településen az figyelhető meg, hogy az úgynevezett törzsökös lakosság a tagosított homokpusztákat nem becsüli igazán, s jórészt eladogatja a környező uradalmi pusztákról beköltöző katolikus cselédségnek. A Dél-Kiskunság egyetlen konti26 SZABÓ Kálmán 1934. 8—9. 27 Példa erre JANÓ Ákos 1982. 60. 28 FÜR Lajos 1983. 29 Lásd ehhez: BÁLINT Sándor 1976. 140—252. 70