Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

†Sztrinkó István: Paraszti tájalakító tevékenység a Duna–Tisza közén (vázlat)

tSZTRINKÓ ISTVÁN PARASZTI TÁJÁTALAKlTÓ TEVÉKENYSÉG A DUNA—TISZA KÖZÉN (vázlat) „Jóillatú folyóvizet, baromnak kedves legelőt és televényföldet 'kínált ez a táj a honfoglaló magyaroknak, hogy a rátelepülök sorsát véget nem érő küzdelemmel kösse saját sorsához. Békésebb évszázadokban a letelepülő magyarság hajtotta uralma alá a természet csendes és háborgó elemeit; erdőkké szelídítette a vadont, halászóhelyekké a vizeket, mezővé, szántókká és kertekké a pusztaságot. Harcok idején pedig a természet nyerte vissza hatalmát és ingoványokká, kietlen pusztává vadította a mezőket, futóhomokkal borította el a kerteket. A természet és az ember izgalmas küzdelmének történetéről ad számot a Duna-Tisza tája."

1 ERDEI Ferencnek ezek a lírai sorai is érzékeltetik, hogy a Duna—Tisza köze igen változatos táj, s az elmúlt évszázadok során sokban átalakult az itteni természeti környezet. A feketeföldes, löszös Bácska, az erekkel, vízfolyásokkal tagolt Kalocsai Sárköz, s a két víz közének homokos, középső része nagyban különbözik egymástól. Változatos, egymástól sokban eltérő a Duna—Tisza köze népessége is. A török kiűzése, a hódoltsági viszonyok felszámolása után a vidék elhagyatott, szinte lakatlan képet mutatott. Bár ma már a korábbinál árnyaltabban látjuk ezt a zavaros időszakot, s nem a teljes pusztulással jellemezzük, az mégis kétségtelen, hogy a táj népessége hatalmas veszteségekkel érte meg a 17. század végét. A lakosság legnagyobb része elpusztult, vagy elhagyta eredeti lakóhelyét, a települések zöme pedig megsemmisült. A török utáni Duna—Tisza közén a Háromvároson kívül alig maradt fenn jelentősebb település. A Kiskunságban csak öt, erősen megfogyatkozott lélekszámú lakott helyet találunk, a Bácska Baja kivételével szinte teljesen puszta, s csak a Duna-mente mutat viszonylag kisebb veszteségeket. Ez a népesedési vákuum a spontán migráció és a szervezett telepítések kívánatos területévé tette ezt a tájat. Űj közösségeket hozott létre a Kamara, a magánföldesurak, a Kiskunságban pedig a lovagrendi adminisztráció. A vidék újranépesítésében felvidéki magyarok, dunántúliak, jászok és palócok, németek, délszlávok és szlovákok egyaránt részt vettek. A 19. század második felétől pedig a Duna—Tisza köze kolonializálásában a szegedieknek jutott nagy szerep. Ez a sokszínű táj a 18. században egy közös meghatározottsággal fogadta az idetelepülőket: elvadult, műveletlen terület volt. Egy 17. század végi leírás szerint rendkívül viszontagságos volt utazni. „Keresztül a puszta és feldúlt Bácskán. Nappal gyilkos hőség uralkodott, de a végtelen síkságon sehol nem volt árnyék található. Innivalónk sem lett volna, ha a katonák táborozási helyünkön nem ástak volna kutat... Aludni nem tudtunk, mert a kimondhatatlanul 1 ERDEI Ferenc 1977. 1. .......; 65