Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Surányi Dezső: Az ugyeri eperfák. Egy elfelejtett gyümölcstermő faj termesztési hagyományai
nem a kecske, vagy a birkacsapat számára egyes években lombtakarmányt is volt honnan gyűjteni. Igazán nagy ellentétet nem váltott ki Cegléden a „hernyósok" levélgyűjtése a 40-es és az 50-es években, mert a Morus nigra leveleit nem kedvelik annyira a selyemhernyók, mint a fehér eperfáét. Érdekes megvizsgálni az eperfákat botanikai faj szerinti hovatartozás alapján. A gyümölcsnek való eperfa általában Morus nigra, de elég sök vörös eperfa is akadt, ami arra utal, hogy ismert faiskolákból kellett beszerezni az oltványokat, vagyis nem a gazdák bíbelődtek vele. 69 Az apró, feketegyümölcsű vadeper inkább spontán magoncként kelt és felnevelt fának tűnik, esetleg a ráoltott nemes hajtások'lepusztulása után. A fehér eperfa nem jellemző, inkább Ugyertől távolabb levő tanyák, homoki szőlőstanyák sövénykerítését alakították ki belőle, ugyanis nem foglalkoztak vele errefelé. A friss gyümölcs árusítását csak elvétve és bizonytalanul említették egyes adatközlőim, 70 de a házi befőttkészítésre és a siller bor színezésére utaló információk gyakoribbak voltak. Aszalványról egyetlen ugyeri epres gazda sem tett említést, mint ahogy foglalkoztak vele Abádszalókon vagy más Szolnok megyei epres községekben. 71 A halványpiros és nagygyümölcsű eperfapéldányokkal együtt sem több, mint 6—8%-ot képviseltek a nem sötétszínű termést nevelő fák (10. ábra). A gyümölcs (pontosabban terméságazat) puhasága és intenzív festőképessége miatt rendkívül kényesnek számított. Általában gyerekek gyűjtötték rossz ingben vagy még inkább félmeztelen, nehogy a ruhadarabjaik festődjenek. Kéthárom évtizeddel korábban a fákat megrázták, leterített ponyvákon, sűrű nádszöveten fogták fel a gyümölcseit; később a spontán hullást várták meg — lévén vastag törzsű fák. Póznával ütögetve nem volt szokás az epertermést öszszeszedni, egyrészt nem számított hatékony módszernek, másrészt a fák fiatal ágainak kérge sem jól tűrte. 72 Mivel az ugyeri eperfák nem közös tulajdonban álltak, itt a vándorgyűjtés nem volt divat, mikor is lovaskocsira helyezett hordókba takarították a lehullott gyümölcsöt az eperfák alól. Még további kutatások szükségesek az epres fasorok kiélésének, jogi szabályozásának pontos megismeréséhez, mivel eddig érdemleges dokumentumokra nem akadtunk. Valószínűleg természetesnék vették azt, ami ténylegesen nem volt az. Különben ellentmondást vélünk felfedezni, hisz az epergyümölcs a szezonnyitó a pálinkafőzési szezonban. Gyorsan kierjed, s mert legtöbbször nem a faiskolák készítették melléktermékként a cefrét, hanem főtermékként: július folyamán kifőzték. À Cegléd-ugyeri szőlősgazdák tudták s alkalmazták a cefre savanyítását, többnyire kénsavat, ritkábban citrom- és bórkősavat használtak. Igen nagy gyakorlattal bírtak, mert a 3 körüli pH-t segédeszközök nélkül is be tudták állítani. A lúgosabb cefre könnyen penészedett és ecetesedett, a túl savanyú nyersanyag pedig megtámadta a pálinkaüst anyagát. Ezek a megfigyelések Cegléden megegyeznek SÓLYOM 73 szerkesztette könyvben leírtakkal. Természetesen más epergyümölcs-szerzési módszerek is éltek, így JESZENSZKY 74 a Dunántúlon és az Alföldön egyaránt a vándor epergyűjtőket 69 Vö. Unghváry-faiskola árjegyzékével, 1928/29. évben. 70 Borsós János 1979. szóbeli közlése. 71 SZABÓ A. 1990. 152. 72 Saját gyűjtés Ugyerben, 1989—1991-ben. 73 SÓLYOM L. 1986. 74 JESZENSZKY 1972. 80. 584
