Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése
2. Cséplés A cséplés a szirőn történik. Először megnyesik, megdöngölik a földet, úgy fektetik rá a kévéket. Nyolc, tíz kévét fektetnek egymás mellé, kalászukkal szembe. Mind a két oldalon megverik, utána szétbontják és újra vigigvernek rajta. A szétbontott, megvert szálakat a csépnyéllel megforgatják és újra megverik, mindaddig ütik, míg szemet találnak a kalászban. Az így kivert szálakat az ajtóra kötött gereblye segítségével kifésülik. Az itt leírt cséplési formán jól látható, hogy zsupnyerés céljából művelték. Az idős emberek szüleik elbeszéléséből tudják, hogy azelőtt nem úgy csépeltek. Minden verési fázis után elhúzták a magot, más néven garmadát, s nem a szálakat vigyázták hanem a szemet. A századforduló táján egy-egy faluban 2—3 cséplőbanda volt. Négy vagy hat ember volt egy bandában, mindegyik idősebb volt, „mert azt nagyon kellett tudni". Egy ágyasba 20—26 kévét fektettek szembe, az emberek is szembe álltak egymással, kőtára verték — egyforma időközökkel — mindnyájan egyszerre ütötték a hadárával, csak nem egy helyre. Nagyon fontos volt az egyforma ütemes munkamenet. Ha valamelyik megállt volna az mindenkit megakasztott volna.. „Gyönyörű munka volt az." „Fekete kutya,, fekete kutya" verődött ki a kótán — emlékeznek vissza. A kicsépelt gabonából a hetedik kila — a hetedrész — az övéké volt és minden 10 kereszt után kaptak egy liter pálinkát. „Olyan búzát csépeltek, hogy a galamb szed olyat" — vagyis tiszta volt utánuk a búza. A cséplés eszközei: csép — mind a közgyűrűs, mind a kapás összeerősítési forma megtalálható — toló, söprű, gereglye, vasvilla. 3. Nyomtatás Területünkön az első világháborúig igen számottevő volt a nyomtatással való szemnyerés. Általában a jobb módú emberek nyomtattak. Ehhez a művelethez jó erős lovak kellettek 14 , de sokkal termelékenyebb eljárás, mint a cséplés A nyomtatás színtere a szirő asztag melletti része. Az ágyazat helyét először megnyesték a horoló kapával, utána meglocsolták és kocsival lejáratták, míg egészen meg nem keményedett. Utána beágyazták. Két kévét kibontottak az ágyazás közepén és egymáshoz döntötték. Utána körbe hozzá állogatták a többit, 40—50 kévét beraktak egy ágyazatba. A kötelet külön rakták, a jó állapotban lévőt újra felhasználták. „Olyan magas volt, mint az asztag, a lovak alig akartak rámenni." Két-három lóval nyomtattak, kinek mennyi volt. A lovak lábáról leszedték a patkót, hogy fel ne sértse az ágyazatot. A lóhajtó középre állt, kötőféken fogta a lovakat. A legerősebb ló ment elől, a többi szorosan mellette. Egymásba kapcsolódó körben jártak. Mikor tízszer körbementek, tovább lépett a hajtó ember. Egy ember mindig vigyázta a lovakat, s ha az vizelni, vagy „egyebet" akart, vitte a lapátot, vagy valami más edényt, és odatartotta. „Olyankor lassított az állat." Mikor tízszer körbejártak, kiálltak a lovak és átfordították az ágyazatot. Háromágú favillàval kirakták a szalmát és a nagyfogú gereblyével lehúzták a pelyvát és a szemet eltolták a tolóval, vagy a hosszú fogú gereblye másik oldalával. Az összehúzott szemet garmadának nevezték. Azután újra elterítették az ágyazatot „újból lett gyúratva", most már csak öt41 A XIX. század közepétől jobbára nagynóniuszt tenyésztettek. 392
