Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Bellon Tibor: A Nagykunság földművelő gazdálkodása a XVIII–XIX. században

XVIII. században is eljártak a Nagykunságból, és majd csak a cséplőgépek megjelenésével szordult háttérbe ez a nyonitatóvándorlás. A nagykun kapitány Illéssy János nehezményezi is ezt a munkaerő-vándorlást: „vajon nem volna e szükséges a Felséges Consiliumnak kegyen rendelését aziránt instálni, hogy minden helyben található kézi munkások s betyárok is takarás idején midőn a Felséges Isten gabonát ád ne menjenek más helyekre takarásra, mivel minden helységbeli kézi munkások találnak magok helységekben takarást, de sokan csak azért is elmennek s egész nyarat másutt eltöltik. Ha ezek megmaradnak idejében mind széna mind élet feltakartatik, és minden gazda mind Felséges Asszonyunknak szolgálatira mind maga szükséges dolgaira inkább reá ér."

67 Aszályos esztendőkben pedig rá is volt kényszerítve a Nagykunság népe, hogy más helyen keresse meg a kenyérnek valóját. Szatmár, Bereg, Bihar vidékeire mentek el részes munka vállalására. A módosabbak szolgájukat küldték el, és azzal kerestettek a család számára elegendő menynyiségű gabonát.

68 HOFFMAN Tamás hívta fel a figyelmet arra, hogy az alföldi gazdálkodás terjedésével a perem területek olyan eljárásokkal és technikákkal gazdagodtak, amelyeket az alföldiek honosítottak meg, és ami ott korábban nem volt gyakorlat. Ez a terjedés összefüggésben van a nyomtató vándorlással, amelyek „a már erőteljesebben lótartó Nagykunság, Sárrét és Hajdúság felől a míg jobbára ökörrel gazdálkodó Nyírség, a parciumi részek és Bihar hegyvidéke felé mozogtak nagyobb tömegekben".

69 De nemcsak a Kunságból jártak el nyomtatni más tájakra, hanem elsősorban a Felföldről Gömör vidékéről is lejártak az Alföldre mind aratni, mind nyomtatni. A takarás és nyomtatás munkafázisa a néprajztudomány egyik legjobban feldolgozott témája. Az elnyomtatott és megtisztított szemet Alföldszerte vermekben tárolták. A XVII. századi angol utazó BROWN észrevette, hogy a lakosok földbeásott vermekbe teszik a gabonájukat, miáltal a tolvajok és ellenségek elől elrejtik.

70 A múlt század tudósa PÁPAI Benjámin a Tudományos Gyűjtemény 1832-ik évfolyamában nem győzi ezt az eljárást ócsárolni: „A Kunságba vermekbe töltik, és eltartják 5—6 esztendeig is sokszor, csakhogy itt ismét az a baj, hogy a földbe levő természeti nedvesség miatt az többnyire megdohosodik és egészségtelen vagy legalább a legnagyobb kénytelenség mellett is nehezen csúszó, vagy mint mondani szokták : »keserves kenyér-« lesz belőle."

71 À gyakorlat cáfolni látszik az aggodalmaskodást, hiszen mindenhol általános volt a búza vermelése. Persze gondosan ügyeltek arra, hogy a vermet jól előkészítsék. DITZ Henrik szakszerűen írta le a verem készítését: „az ásott verem szalmatűzzel több napig égettetik, hogy kérge szilárd és áthatlanná tétessék, maga pedig föld szagát, mely a gabonát megrontaná, elveszítse. Falait szalmával bélelik ki, s az élet beleöntetvén szája hamu, homok és sárga agyaggal gondosan befalaztatik. Hol a föld s kivált a talajvíz viszonyai megengedik, e vermek palaczk idomúak, úgy hogy felül sokkal keskenyebbek, mint alul. Egyetlen ilyen veremben 150—200 mérő élet megfér."

72 GYÖRFFY István a Nagykunságban a verem mellett a szuszikot említi, mint gabonatároló építményt: „a szuszik hatalmas boglya vagy kazal szerű sárépítmény, oldalán egy akkora 67 J-Nk-Sz. ML. Prot. Turkeviensis, Kurrentáli 1776. jan. 22. 420—422. 68 BELLON Tibor, 1973. 156.; SZABÖ Lajos, 1966; 45. 69 HOFFMANN Tamás, 1963. 196. 70 SZAMOTA István, 1891. 304. 71 PÁPAI Benjámin, 1932. 6. 47. 72 DITZ Henrik, 1869. 200—201. 354