Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Bellon Tibor: A Nagykunság földművelő gazdálkodása a XVIII–XIX. században

lására. Ez csak a századunkban következett be. Jellemző azonban, hogy még ekkor is a trágya legjavát kivetették tüzelőnek, és csak a gyengébb minőségű részt, a hulladékot vitték ki a földre. Ezért általában csak 10 évenként lett egyegy földdarab újra trágyázva. A termőerő pótlásának másik módja az égetés volt. A földön, réten elszáradt gazt gyújtották meg. így megtisztult a föld és könnyebb volt utána szántani. Egy 1730-as túrkevei jegyzőkönyvi bejegyzésből tudjuk, hogy általános szokás volt a mező égetéssel való tisztítása. Gergely nap után a bíró kihirdette, hogy mindenhol szabad meggyújtani a mezőt. Fekete András szénakazla — olvassuk a karcagi jegyzőkönyvben — azért égett meg, mert szokás szerint nem perzselte körül, félvén, hogy éppen ettől gyullad majd meg s nem is kapálta, árkolta körül, ami szintén szokásban volt.

57 A termőerő pótlását századunkban inkább a pillangósok vetésével igyekeztek megoldani a Nagykunságon. De ez sem volt tervszerű: az időjárás és a pillanatnyi gazdasági érdek nagymértékben befolyásolta. Végső soron tehát azt mondhatjuk, hogy a terméshozamok trágyázással való növelése a Nagykunságon rendszeres gyakorlat sohasem volt. Így a termelést inkább az alacsony hozam jellemezte. A Nagykunságban az múlt század közepén kezdődött a félvas ekék térhódítása. Elsősorban a vidacs ekék terjedtek el, de találkozunk, — ahogy a korábbi forrásidézetben is láttuk — a Debreceni és Láposi ekékkel is. A törökszentmiklósi ekegyár termékei keresettek voltak a környéken. Ezek a fagerendelyes faszarvú ekék az 1950-es évekig használatban voltak. Leginkább szegényebb gazdák dolgoztak vele. A tehetősebbek vasekéket szereztek be, azzal szántottak. Az ekét ökör és ló vontatta. A megszántott földre szórták a magot, amelyet tövis- illetve vasboronával boronáltak be. Különösebb gondozást az aszatoláson kívül a vetés nem követelt. A szárazabb esztendőkben annyi mag pergett el, hogy ún. vadbúza termett a határokon. DITZ Henrik a múlt század elején a vadbúzát így határozta meg: „az a búzavetés amely a tarlón az előbbi termés elpergő szeméből magától vetődik s így második noha szűkebb termést növeszt."

58 A Jászkun kerület közgyűlése is gyakran javasolta a városoknak, hogy az így kelt vadbúzát tartsák tilalomban, és legelőként vagy gabonatermésként hasznosítsák. 1794-ben azt olvashatjuk: „az elhullott magoknak zöldüllésétül oly szépen látszanak zöldülni, hogy a vadmagnak megtermésére nagy reménység volna, ezértis e zöldült tarlókat tilalomba tartatni, azoknak legeltetésül vagy megégettetésül a lakosokat tartóztatni hasznosnak véli."

59 GYÖRFFY István klasszikus munkában állít emléket az alföldi gazdálkodás legjellegzetesebb nyári munkájának, a takarásnak és a nyomtatásnak.

60 Jórészt a nagykunsági élményei és későbbi megfigyelései inspirálták ennek a munkának a megírására. A Nagykunságon kizárólag kaszás aratás volt gyakorlatban. A történeti adatok sem említik, hogy valaha is más aratóeszközzel dolgoztak volna. Az aratásnak két formája ismert. A régebbi gyakorlat szerint a gazt — így nevezi a kunsági ember a lábon álló gabonát — rendre vágták le, ugyanúgy mint a szénát. A másik a rávágás, amikor a lábon álló gabonához döntötték a rendet. Mind az emlékezet, mind a szakirodalom úgy tartja számon, hogy a két aratótechnika közötti váltás a múlt század 70—80-as éveiben zajlott le, 57 BELLON Tibor, 1973. 91—92. 58 DITZ Henrik, 1869. 202. 59 J-Nk-Sz. ML. Jászkun ker. jkv. 1794. 606/2242. 3. 60 GYÖRFFY István, 1928. 1—46. 352