Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

elődök megoldásaihoz) tudtak fordulni, amely persze egy bizonyos történelmi periódusban való­ban egyedüli antipólusa volt a valóság kusza viszonyainak. Bizonyos, hogy a hetvenes évek fiatal nemzedéke ezért nem találta korszerűnek azokat az absztrakciókat, melyekben csak az átszer­kesztett látványt fedezte fel, de nem tudta elemezni azok stiláris összetevőit, vagy már nem társultak pozitív asszociációk ehhez a módszerhez. Barcsay konstruktivizmusának azonban különleges jelentősége is volt. Korszerűvé és irány­mutatóvá ez a művészet épp azért vált, mert választ tudott adni a legkülönbözőbb kihívásokra: emberi méltóságot (Asszonyok vázlata és mozaik kivitelei), óvó-védő emberi összetartozást hir­detett (Szentendrei mozaik, Beszélgetők, Páholyban, Meditáció című gobelinek) abban a kor­ban, amikor hivatalosan ugyanez volt a deklarált program, az ideológiai felszín, a valóságban azonban szétfoszlottak az emberi kapcsolatok. Barcsay, az etikus Rudnay-tanítvány, a húszas­harmincas évek fordulóján alakította ki a maga világnézetét, s alkotta meg azokat a képtípuso­kat, melyeknek következetes végigviteléből és elvonatkoztatásából származnak hetvenes­nyolcvanas évekbeli alkotásai, leginkább figurális-geometrikus művei. Festészetének mindvégig alapkaraktere egy közép-kelet-európai helyzettudat, illetve az eb­ből következő morális feladatértelmezés. Barcsay munkássága tehát nem annyiban progresszív, amennyiben a századelő avantgárdjának folytatója, sőt a magyar tradíció egyféle összefoglalója, hanem az avantgárd második hullámának, a harmincas évek elején kialakult szentendrei áram­latok egyikének meghatározó, programalkotó egyénisége is. Ennek az eszmeiségnek tehát nem­csak esztétikai, hanem emberi és politikai vonulatait is látnunk és értékelnünk kell, amikor Bar­csay konstruktivizmusát, emberi és művészi hatását elemezzük. Ebben a programban azonban a hetvenes évek elején egyoldalúan az esztétikai jelentőség szerez elsőbbséget; emberi és társa­dalmi programja, ,,harmadikutassága" (bár mindvégig tartozéka Barcsay művészi eredményei­nek), latens marad. Ennek okát nem annyira a követők részéről támasztott egyéni tisztánlátás hiányában, mint a politikai rendszer következetlenségeiben, tisztázatlanságaiban kell keres­nünk. Azaz pontosabban: nemcsak a stílus történetiségének, rétegzettségének ismeretével, ha­nem a jelen folyamatainak mélyreható és pontos elemzésével kellett volna felvérteznie magát a hetvenes évek elején frissen Szentendrére került nemzedéknek ahhoz, hogy Barcsay konstruk­tivizmusának egész mélységét, leglényegét felmérhesse. (Mem véletlen, hogy a szentendrei ős­lakos Balogh László és Deim Pál árnyaltabban ismerik ezeket a stílushagyományokat. Előbbinek sohasem voltak kétségei afelől, hogy mit kell folytatnia, mit lehet folytatni 1970 körül. A szent­endrei festészetet a legkorszerűbb festészeti hagyományokkal rendelkező vonulatnak látja, 22 annak helyi értékű, egyéni színezetét is felismeri, s mi több: ezeket a hagyományokat folyama­tosnak is tartja. Deim Pál ugyancsak belülről ismeri ezeket a hagyományokat, nemcsak Barcsay­ét, hanem Vajdáét is> s úgy válogat a stíluseszközökben, hogy egyidejűleg a maga számára kie­gészíti azokat Qadányiéval, aki átmeneti időre ugyancsak szentendrei volt.) Tágadhatatlan azonban ennek a konstruktív irányulásnak a jelenléte a kortárs szentendrei művészetben — nem is csak a képzőművészetben, hanem az iparművészetben is. Hatása azon­ban — sajátos értelmezéséből következően — leszűkített: alapvetően formajegyekre koncentrá­ló, az így értelmezett absztrakció — s a művészet önfejlődése, autonómiája felől közelítve — morális állásfoglalásokra is késztet: erre a belső fejlődésre hivatkozva zárhatja ki a kívülről­felülről jövő, propagandisztikus feladatokat. Maga Barcsay ez alatt a két évtized alatt alkotta meg legjelentősebb monumentális-figurális műveit: 1970-ben a Szentendrei mozaikot, 1982-ben a Beszélgetőket, 83-ban a Páholyban cí­műt, 87-ben a Meditációt. Közben festette azokat a kisméretű táblaképeit, melyeknek elemzései a hatvanas években kezdődtek el, s melyeknek egyre absztraktabbá váló variánsai legfeljebb 64

Next

/
Thumbnails
Contents