Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

rének (a döntéshozatal a müvek megvásárlásánál leállt), valamint Korniss Dezsőnek sem. A szentendrei művészek öntevékeny csoportjai, illetve csoportvéleményt alakító tagjai, a városi, illetve a megyei kulturális irányítás nem rendelkezett közös programmal, hogy elébe mehettek volna az eseményeknek. A múzeum szakemberei az akkor szövetségi funkcióban lévő művészekkel szövetkezve ugyanis képtáralapítást terveztek: a szentendrei művészet egészét bemutató állandó kiállításra alkalmas épületet terveztettek. A tervet Makovecz Imre készítette, melyet a kiállítás tervezett forgatókönyvével együtt hivatalos útra bocsátottak.

6 Ezek a tervek a hivatal útvesztőiben nyomtalanul eltűntek az évek folyamán, illetve olyan átalakuláson mentek keresztül, hogy maguk a kezdeményezők sem ismerhettek rá. Пет felejtődött el azonban Deim Pál festőművésznek, a „hangadó" helybeli művésznek a szerepe, akit a hivatalos művészetpolitikát bíráló véleménye miatt hosszú évekre tilalmi listára helyeztek: sem kitüntetést nem kaphatott, sem a műveit nem vásárolhatták. A helybeli művészek tehát a hetvenes évek legelejétől (az 1969-es művésztelep-alapítást követően a közösséggé kovácsolódás legoptimálisabb időszakában) egészen 1978-ig mindössze egy kis alapterületű kiállítóteremmel, a Művésztelepi Galériával rendelkeztek — számuk ekkor hozzávetőlegesen ötven volt.

7 Ezenközben olyan állandó kiállításokkal gyarapodott a város, amelyeket nem érzett magáénak, sőt ide tartozónak, mert vitatható volt a létesítés indokoltsága — miközben a kulturális szféra—szűkebben a művészeti terület — mégiscsak gyarapodott. Voltak tehát áldozatok, befektetés, lakáskisajátítás, szinte folyamatos állami megrendelés, költségvetési gondok, szakmai tűzoltó munka — miközben ezt a gyarapodást mint ballasztot kellett viselnie a szentendrei művészeknek. Az állandó kiállítás számára létrehozott Szentendrei Képtár 1977-ben került átadásra. Első rendezvénye a régi művésztelep fennállása 50. évfordulójára készített csoportkiállítás volt, amely jellegében talán megfelelt volna állandó kiállításnak is.

8 Az állandó kiállítás azonban meghiúsult, mert nem számoltak a várható szükségletekkel: a szentendrei művészeti közélet a kiállítóhelyet kisajátította a maga bemutatkozási fórumául: szigorúan időszaki kiállításokat igényelve a termekben... Történészi tárgyilagossággal s megfelelő távlatból szemlélve az eseményeket azonban meg kell állapítanunk a következőket: a nyolc állandó kiállítás mindegyike olyan, pénzértékben kifejezhetetlen műtárgy együttest foglal magában, amely a magyar kultúra egy bizonyos szakaszához szervesen hozzátartozott, amely a művész, illetve az özvegy birtokában teljes életműnek mondható minden egyes esetben, s nem utolsósorban: ezeket az életműveket a kulturális kormányzatjavaslatára, illetve jóváhagyásával már korábban nemzeti kincsnek minősítette a Minisztertanács azáltal, hogy Kossuth-díjjal tüntette ki az érintett művészeket — még életükben. (Kivéve két, korábban elhunyt jeles festőt: Ámos Imrét és Vajda Lajost. E két utóbbi múzeum alapítása épp ezért mintegy az előzőek korrekciójaként értelmezhető, mind az 1984-ben megnyitott Ámosé, mind az 1986-os Vajda Múzeumé.) Az életművek állami tulajdonba kerülése, illetve életjáradékra váltása valójában nem a mecenatúra fogalomkörébe tartozik. Mecénálásra ugyanis azoknak a művészeknek van szüksége, akik enélkül nem alkothatnák meg nagy vállalkozásnak számító műveiket, nem azt az életművet hoznák létre, amelyet a támogatás segítségével létrehoznak. Az érintett életművek azonban csaknem lezárt együttesek voltak, sem Kovács Margit, sem Czóbel, sem Barcsay életművén nem változtatott a még életükben megnyitott állandó kiállítás ténye — legalábbis számottevően nem. Az életjáradékok hazai gyakorlatban megszabott, havi járandóságra osztott tételei szerint azonban a felajánlók részéről még csak jó üzletről sem beszélhetünk: a hagyatékok eszmei értéke minden egyes esetben jóval nagyobb a pénzbeli juttatás mértékénél. (Magam a kultúrtörténeti értéket is ilyennek tartom.) Senki sem tételezi fel, hogy a szentendrei képzőművészeti múzeumok egy modern szent56 .: $