Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Tóth Antal: Szentendrei művészet 1945 után

Ezek mellett az egyéni fordulatokban bővelkedő életutak és kivételes világpublicitás mellett a külföldön rendezett magyar művészeti kiállítások nyilvánossága és sikere eltörpült. Jelentősebbnek tudható be az a siker, amelyet a 70-es évek második felében, még inkább a nyolcvanas években értek el a művészek helyi körből válogatott anyagból szervezett tárlatokkal külföldön. Változások és fejlemények a 60-as évek Szentendréjén A város az ötvenes évek folyamán méltatlanul szegény volt közösségi és kulturális intézmények, valamint kiállítóhelyek dolgában, ezért hárult a múzeumügytől idegen, mélyen a múzeumi színvonal alatt álló időszaki kiállítás fogadása, elhelyezése a múzeumra. A hatvanas évek elejétől a József Attila Művelődési Otthonra mint kiállítóhelyre lehetett számítani, mégis csak 1965-től rendszeresítettek ott kiállításokat, emlékezetünk szerint Szánthó Imre kiállításával az élen. 1966-ban Deim Pál, Nádler István s új szentendrei tehetségként felbukkant, 1963 óta a szentendrei tárlatokon szereplő Kósza Sípos László közös kiállítása tűnt ki, ugyancsak közösen szerepelt 1968-ban az otthonban Táncos Kálmán lemezdomborításaival, Kussinszky Kornél vasmunkáival, Qajzágó Jolán fotóival. Korszakot megelőző elgondolás volt, hogy az 1965-ben felújított Xsorbadzsi" cukrászda, — akkortól Művész presszó — azzal utalt nevére, hogy falait helyi festők és amatőr művészek munkái díszítették, a közszemlére tételen túl eladási szándékkal. Hogy az utóbbit milyen siker kísérte, nem tudjuk. Bizonyos, hogy a presszóba megpihenni és felüdülni betért városnézők megilletődéssel fogadták a „festők városának" eme üdvözletét. Utaltunk már rá, hogy az 1969-ben betelepített új művésztelep, ahol mindössze két helyi festő, Pirk János és Deim Pál volt kedvezményezett, egy csapásra változtatott a szentendrei művésztársadalom összetételén, de a lassú mozgás, apró módosulás jellemezte az egész évtizedet. Egyre-másra tűntek fel nem festészettel foglalkozó művészek, ill. olyan több-kevesebb nyilvánosságot kapott, a helyi társadalmi és kulturális életbe epizodistaként befolyt, alkotással foglalkozó személyek, akik rövid ideig színezték, rosszabb esetben tarkították a művészvilág palettáját. Ilyenek közé soroljuk Táncos Kálmánt, a karosszérialakatos-fémművest, Kussinszky Kornélt, a restaurátor-vasművest (a helyi szép kapuk is szellemi örökség, példa), akiknek egy közös kiállításra futotta ambíciójukból; a festő és keramikus Jeli Ferencet, aki filmrendezővé lett s ebbéli hivatásában sokat adott vissza Szentendrének. Megmaradt Szentendrén s múzeumi műtárgyfotósként dolgozik Qajzágó Jolán; megannyi helyi és múzeumi kiadványban láthatjuk fotóit. Pomázról Papp György (fa)szobrász, helyből pedig az erdészből művészi pályára, fafaragásra áttért Horváth Jenő volt karakteres figura pár éve bekövetkezett haláláig. Az előbbieknél összehasonlíthatatlanul komolyabb művészi teljesítményt nyújt Lehoczky János kovácsművész, aki 1963—67 között a Ferenczy Károly Múzeum régészrestaurátora volt, 1964-től tartja fenn kovácsműhelyét. Jelentős alkotásait, közöttük szűkebb környezetünkben a Ferenczy Múzeum két belső kovácsoltvas kapuját, a gyógyszertár és Népművészetek Háza cégérét a következő évtizedben készítette. Hasonló igényesség és komoly, műves teljesítmény jellemzi Czabaffy Ágoston belsőépítészt, akit jóformán csak a szakma ismert Szentendrén, jóllehet berendezési tárgyai anonim módon gazdagítják környezetünket példának okáért a városi tanács székházában. Megközelítő pontossággal sem tudjuk felbecsülni azoknak a budapesti művészeknek a számát, akik a város üdülőövezetében nyaralóval rendelkeznek, de nem kapcsolódtak be a helyi 29