Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”

művészeti tevékenység bontakozott ki, amely ontotta a népi lelemény ezer- és ezerféle irodalmi, képzőművészeti és egyéb kuriózumszámba menő megnyilvánulási formáit. (A korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte ezeket a jelenségeket.) S valószínűleg éppen a háború, az ipari, a tömegtársadalom kritikájaként állította ki 1915-től kezdve Marcel Duchamp talált- és késztárgyait, és készítették el a dadaisták botránykavaró kollázsaikat, objektjeiket, assemblage jellegű szobraikat stb., amely destrukciókkal igencsak demokratizálták a mű alkotására és befogadására szolgáló régebbi fogalmainkat és felfogásunkat. Majd az „Ötödik" (Rousseau, Seraphine, Viuin, Bombois és Bauchant) 1928-as párizsi bemutatkozása készítette elő az európai és az Európán kívüli világ primitív és naiv művészei számára az érvényesülés útját. 1948-ban Jean Dubuffet, André Breton és Michel Tapie pedig létrehozták a „nyers művészetek" fogalmát és az Art Brut egyesületét, s ezáltal újra az autodidakták, a képzetlen, a tanulatlan, az ösztönös, a spontán módon alkotó naivok, a perifériára szorultak, a betegek és a rabok művészete felé irányították a társadalom (a művésztársadalom) figyelmét. Korunk kétségtelenül egyik legegyetemesebb gondolkodású neoavantgárd egyénisége pedig, Joseph Beuys, így fogalmazta meg azokat a szállóigévé való tanait, amelyek minden közhelyszerűségük ellenére, valós helyzetünkről és igényeinkről, az egész életünket átalakító/átalakítható változásokról/változtathatóságokról szóltak: „mindenki művész"; „tedd produktívvá a titkot!" Beuys „szociális plasztikája", melyben eljutott a „társadalom mint műalkotás" gondolatáig, s a hatvanas, hetvenes évek Fluxus-mozgalmai és antimüvészeti gesztusai után: „A szubjektív (értsd: alanyi; autodidakta!) művészet többé nemhogy nem elítélő jelző, hanem az egyik legmarkánsabb kortárs stílusirányzat elnevezése lett" — fogalmazza meg e korszak egyik legfőbb tanulságát Szegő György a Pest Megyei Autodidakta képzőművészek kiállításáról szóló kritikájában. (Madárlátta kiállítás, Autodidakták művei a Szentendrei Képtárban, Magyar Memzet, 1987. szept. 22.) A vajdás mozgalom egyik legfőbb erénye tehát éppen ebben a szubjektív alanyiságban, ebben az elementáris öntevékenységben, a „szabadnak lenni költői-emberi állapotában" (Kari Jaspers) leledzik, s bizonyára nyitottsága és demokratizmusa át fog, át tud plántálódni, követőkre fog találni a posztmodernnek, transzavantgárdnak nevezett helyzetben is. ,,tlogy van avantgárd ha nincs — vagy fordítva" (Pemeczky Géza) De hogyan is látjuk a mai muvészetállapotot? Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már a napjainkra kialakult „posztmodern szituációt". A legtöbben a legszélsőségesebb ellentétpárok együttszerepeltetésével próbálják kifejezhetővé tenni a kialakult kulturális és társadalmi helyzetet. Életünk minősége és milyensége valóban sok mindenben megváltozott: békésebbek, de mégis veszélyeztetettebbek, édesebbek ám mégis hajszoltabbak, kényelmesebbek, de mégis elidegenedettebbek lettek mindennapjaink. Megfér egymás mellett a „frivol és a tragikus", a „könnyed és a filozofikus", az „archaikus és az ultramodern", a „divatos és az időtlen", a „semmi és a feneketlen mélység" (Веке László), a személyes és a személytelen, a kézműves és az ipari termék, az absztrakt és a figurális. Az avantgárd eszmék és magatartásmodellek és stílusok többé-kevésbé beépültté, elfogadhatóvá, sőt a kulturált állameszme szempontjából nézve hasznosakká váltak. Egy találó hasonlattal élve, tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy az Iliászból átléptünk az Odisszeiába. Milyen különös helyzet!? 181