Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”

reális képet nyújtani az új magyarországi helyzetről. Míg az első kiállítás túlságosan előtérbe került és ezáltal túlértékelődött, s a székesfehérvárit meglehetősen alulértékelte a sajtó, addig a szentendreiről jószerivel tudomást sem akart venni. A vajdás erjedés azonban egyre inkább letisztultabbá vált, ami egyrészt az egyéni teljesítmények lenyűgöző voltában, másrészt az autodidakta szerepfelvállalás történetiségének önérzetes tudatosulásában mutatkozott meg leginkább. Véleményünk szerint az „Eklektika '85" kiállítás akarata ellenére pressziót szült és antidemokratikus helyzetet teremtett, de egyben friss, s ha szabad így mondanunk, nemes versenyszellemet hívott életre, sőt a „kívülmaradokra" ontudatosító, onmeghatározó szerepkérdést kényszerített; hogy megfogalmazzák és kifejezzék saját másságuknak mibenlétét. így történt ez Szentendrén is. Bár, ha a Vajda Lajos Stúdió 15 éves évfordulója alkalmából megszülető kiállítás izgalmas és körülményes szerveződését nézzük, tekinthetnénk akár a „csiga repülésének" is. A személyes ellentétektől sem mentes, de újjászületni akaró belső légkör, s a hosszasan vajúdó bürokratikus előkészületek, a valós és vélt félreértések gyártásának és spontán születésének láncreakciói a szervezők és az intézmények között, majdnemhogy — talán kissé erős, de stílusszerű kifejezéssel élve — orv szelepet nyitottak a megújuló vállalkozókedv feszülő ballonján. Ha azonban az energiaemésztő előjátékokat figyelmen kívül hagyjuk és csak a látogatók számából próbálunk helyes képet formálni a kiállítás sikeréről, már vigasztalóbbá simul a kép. A tárlat ilyetén eredményességének és tömegkommunikációs visszhangtalanságának sziámi fény-árnyéka azonban egy új vállalkozásra sarkallta a vajdás művészeket. Az autodidakta tét legújabb kori történetisége A VLS olyan egyéni karaktert tudott teremteni működése során a magyarországi avantgárd mozgalmak körében, amely feltétlenül egyedülálló és következetes utat jelölt és jelent mindmáig, ezért megkülönböztető figyelmet érdemel. Másrészt napjainkra, a művészeti életben lezajlott többhullámos forradalom óta, teljesen elmosódtak a határok autodidakták és művészképzésben részesült alkotók között, amennyiben hasonló szellemiséget és kvalitást képviselnek. A következő művészettörténeti összefüggésrendszerben válik érthetővé mindez: A vajdás mozgalom megjelenésében és szellemiségében hasonlatos például a naiv művészet/művészek felfedezéséhez. Tudniillik a művészettörténet-írás számon tart egy nagyszerű, ám általában a kiválasztódás és az érvényesülés szempontjából egy meglehetősen mostoha és antidemokratikus korszakot, amelyben legelőször az avantgárd legélesebb szemű nagymesterei (Alfred Jarry, Apollinaire, Picasso...) és a látnoki „szemdomborokkal" megáldott mecénások és műtörténészek, mint például a német származású Wilhelm Uhde felfedezték és kitüntetően köreikbe fogadták a naiv művészeket. De Rousseau 1886-os bemutatkozása után történt még más is. Az 1889-es párizsi világkiállítás rövid időre egy helyre költöztette az Európán kívüli kultúrák, a természeti népek tárgyi és szakrális művészetét. Kandinszkij Franz Marcka\ együtt 1912-ben a ,jGesamtkunstwerk", a művészetek és a vizuális kultúra szintézisének és totális értelmezésének szellemében „Der Blaue Reiter" címen olyan almanachot adott ki, amely a modern művek mellett először mutatott be népi fametszeteket, üvegfestményeket, fogadalmi képeket, primitív, dilettáns alkotásokat. Ma már kevésbé köztudott tény azonban, hogy az európai népművészet felbomlásának árnyékában, az első világháború ideje alatt, a pokoli lövészárkokban és az idegőrlő hadifogolytáborokban is egy soha nem tapasztalt populáris, már-már interfolklór jellegű „csináld magad" 180