Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Lóska Lajos: Művészet az átmeneti korban. Festészet, grafika 1968–1988

ber szellemi és tárgykultúrája, életmódja és szokásai ösztönzik. Ezt jeleníti meg objektjein, grafikáin, installációin, nem véletlenül visel videofelvételein homlokba húzott micisapkát, kék munkásruhát, gumicsizmát vagy bakancsot. Induláskor esőcseppeket és fűszálakat egyaránt imitáló vonalkákból építi fel rajzait {Mezei gondolatok, 1977). Néhány évvel később — ekkor már igen népszerű a szita- és ofszetnyomás Magyarországon — szerigráf iáján, a 4-es szalma kazal (1981) címűn, mely egy hatalmas kazlat és belehelyezett szellőzőt ábrázol, ismét felbukkannak a vonalkák. Bukta sorra készíti fotóalapú nyomatait (A mezőgazdasági gép háziasítása, 1978). A Kacsák visszatérnek boxaikba című alkotásán az iparosított ölésre, vágóhidak és baromfi-feldolgozók steril futószalagrendszereire, a tömeges élelmiszer-termelés lélektelenségére, természetellenes voltára hívja fel a figyelmet. A drót mögött összezsúfolt, kiszolgáltatott kacsák képe önkéntelenül is a manipulált, személyi szabadságuktól megfosztott emberek parabolája. A nyolcvanas évek közepén készült rajzai viszont nem foglalkoznak társadalmi kérdésekkel, dekoratívabbak, tapétákra utalók — Falusi tapéták: Gyöngytyúkos, Trágyadobálós (1985), de a tematikájuk változatlan. Bukta Imre rajzaival és grafikáival egy időben objekteket is konstruál, bár műfajukat tekintve nem tartoznak ide, de tevékenységét talán még karakteresebben jellemzik, mint grafikái, feltétlenül meg kell említenünk tehát néhányat: a Hajnali szabad permetezést (1985), a Gyöngytyúkot etető férfit (1986). Legújabban ugyancsak objekteket, a dada formavilágát is idéző kvázi tárgyakat készít (Kukoricamorzsoló (1987)). Tárgykörét és mondanivalóját tekintve Bukta bioartja a környezetvédők eszméihez is kapcsolható, munkái gyakran szólnak a kiszolgáltatott természet és az azt pusztító túlgépesített civilizáció konfliktusáról. Művészete érzékenyen reagál a társadalmi kérdésekre is, tehát jellegzetesen közép-európai, hiszen ebben a térségben, egészen a közelmúltig, 1989-ig a hatalom centralizált, monolitikus felépítésű volt, és a művészet volt az a csatorna, melyen keresztül a hivatalossal ellentétes véleményt is ki lehetett nyilvánítani. Tény viszont, hogy a közép-kelet-európai művészetre annyira jellemző társadalmi problémák iránti érzékenység, a demokratizmus térhódításával fordított arányban csökken, de ez így is van rendjén, a társadalmi kérdéseket a parlamentben és nem a kiállítóhelyeken kell megoldani. Kevésbé ismert és méltatott a posztgeometrikus és neogeós műveket készítő Aknay János

12 alkotó munkássága. 1970-ben került Szentendrére, 1971-ben részt vett a Zámbó István által rendezett templomdombi kiállításon, melyet mint akkoriban minden nem hivatalos rendezvényt, természetesen betiltottak. Indulását, konstruktivista stílusának kialakulását jelentősen befolyásolták a szentendrei hagyományok, elsősorban Deim Pál és Balogh László művészete. Jól mutatják ezt a hatást olyan deimes képei, mint a Mázak és emberek (1973). Művészetének elismerése, méltatása azért indult nehezebben, mert pályára kerülése után a szakma a stílusirányzat nagy generációjának — Bak Imre, Mádler István, Fájó János — tevékenységére figyelt. Ebben az erős síkkonstruktivista mezőnyben nem volt könnyű felhívni a figyelmet magára a még nem kimondottan kiforrott stílusú Aknaynak, annak ellenére, hogy az ő kifejezésmódjára nem hatott a hard edge, kompozíciói festőibbek (Murális tanulmány, 1911, Motívmok, 1979), szinte már Ben Nicolsonéval rokoníthatók. A nyolcvanas évek közepén azután Aknay figyelme új motívumok, a székely rovásírás felé fordult (Széttört rovás, 1984), majd egy-két év elteltével megváltozik a képeinek a háttere is: színes és pötyögtetett, tarka lesz. Ezt a háttérmegoldást az újhullám színessége és gesztusai segítették. A színes, nyugtalan háttér előtt megjelenő archaikus — a rovásírás ihlette — formák egyfajta neogeós látásmód dokumentumai (Ballada, 1986, In memóriám 1986). Ugyancsak a 160