Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Lóska Lajos: Művészet az átmeneti korban. Festészet, grafika 1968–1988

Bereznai Péter, ef. Zámbó István, Wahom András stb. — jelentik. Alkotásaik új szemléletét viszont ellensúlyozzák a hagyományos munkák, Kántor Andor, Gráber Margit stb. képei. A bemutatók sorában a változást az 1987-es hozta, amikor is a tradicionális Szentendrei Tárlatról a Vajda Lajos Stúdió tagjai látványosan kivonultak és létrehozták a maguk ellentárlatát. Ebben az időszakban érik be a csoport önállósodása, amely már az előző évben megrendezett Új vegyessel, majd az Autodidaktával kezdődik és az Ernst Múzeumban 1988-ban megrendezett SZAfT-kiállításban kulminál. A művészek A hatvanas évek végén induló, modern művészetünket megújító „nagy generációnak" a tagja a Szentendrén élő és alkotó Deim Pál

6 (1933). négyszeri próbálkozás után, nyolc év elteltével, 1958-ban került be a Képzőművészeti Főiskolára. Tanáraival — Pap Gyulával és Ék Sándorral — nem nagyon tudott kapcsolatot teremteni. Annál inkább évfolyamtársaival — Bak Imrével és Nádler Istvánnal, hiszen képzőművészeti érdeklődésük azonos volt. Az akkoriban elhallgattatott, sőt tiltott modern törekvések — Kassák Lajos, GadányiJenő, Korniss Dezső és Gyarmathy Tihamér festészetét tanulmányozták, látogatásokat szerveztek az említett alkotókhoz. Deim számára ezek a művészek főleg szellemileg jelentettek példát, stilárisan elsősorban a szentendrei hagyományokhoz kötődött: első, kb. 1968-ig tartó, útkereső periódusára egyaránt hatott Barcsay Jenő konstruktív és Gadányi Jenő oldottabb, színgazdag festészete. (Ketten, 1964, Három nő, 1964J. Ugyancsak ennek az átmeneti időszaknak szép darabja az Emlék egy kisvárosból (1966), mely kompozíción azonban már erőteljesen jelen vannak a kiforrott művészetét idéző geometrikus motívumok — redukált ablakalakzat mint téglalap és négyzet —, de a képtérben látható figura, bár már elvont, még oldott ecsetkezeléssel, puha kontúrokkal megfestett. 1968 körül alakította ki saját, művészetét napjainkig jellemző stílusát a festő. Ennek a par excellence deimi kifejezésmódnak fő ismérvei a látványelemekből négyzetté, téglalappá redukált geometrikus formák, a bábumotívum, a raszterpontokat idéző felületek, valamint a kékbarna, kék-vörös, fekete-vörös színek. A hatvanas évek végén főleg sorozatokat fest: Feljegyzések a kolostorban I—VIII, Csend I—III (1968). A kék és barna tónusú alkotások egyszerre transzcendensek és tárgyszerűek, motívumaik pedig emblemtikusak. Az 1981-ben készített interjúmban arra a kérdésre, hogy az 1975-ig festett képei közül melyeket tekinti kulcsmüveknek, a következőket emelte ki: a Kettent, a Csend sorozatot, az Ember és házát (1969), a Menyasszony ikont (1971). Szerénységre vall ez a rövid felsorolás, hiszen ennek az időszaknak jóval több jelentős darabja van: a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére (1971), a Bábu XIV (1973), a Piros bábu (1973). Deim Pálnak a hetvenes évek második felében készült alkotásai a legszigorúbban szerkesztettek és legelvontabbak. Ezt a szűkszavúságot és személytelenséget, nagy színfelületeket egymástól elválasztó kemény éleket, a magyar művészetben abban az időben meghatározó szerepetjátszó síkkonstruktivista és minimai tendenciák ösztönözték, ahogy ezek inspirálták Bak Imre, Nádler István és tlencze Tamás festészetét is. Természetesen a síkkonstruktivisták és Deim kifejezésmódja mindig is különbözött egymástól, ugyanis Deim motívumai a látványból redukálódtak geometrikus alakzatokká, míg a síkkonstruktivista művészek formái mindig tisztán mértani idomok voltak. Mivel Deim Pál viszonylag kevés motívummal dolgozik, nem lesz nehéz feladat ezeket bemutatni. Szinte minden festményének és grafikájának a bábu a főszereplője, melynek a geomet155