Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Lóska Lajos: Művészet az átmeneti korban. Festészet, grafika 1968–1988

LOSKA LAJOS: MŰVÉSZET AZ ÁTMENETI KORBAN FESTÉSZET, GRAFIKA 1968—1988 Az összefoglaló tárlatok tanulságai A szentendrei művészet fogalma 1945 előtt is és a háború után is egyszerre jelentett stílusmeghatározást és művészettopográfiaí megjelölést. A jellemzőit stiláris ismérvek alapján megfogalmazó Körner Éva

1 a szentendrei művészet sajátosságát szürrealizmusában és konstruktivizmusában látta. Ez a definíció azonban Barcsay Jenő, Vajda Lajos, továbbá az Európai Iskola megszűnte után a városkában dolgozó festők — Korniss Dezső, Bálint Endre, Anna Margit stb. — kifejezésmódját jellemzi elsősorban és félig-meddig még a 60-as évek végén induló Deim Pálét. Születése óta azonban már két új művészgeneráció is felnőtt, és az alkotók ábrázolásmódját a klasszikus hagyományok mellett a magyar, valamint az egyetemes művészet meghatározó irányzatai — a pop-art, a minimal-art, a hiperrealizmus, az újszenzibilitás sőt a neogeó — is alakították. Létrejötte pillanatában kétségtelenül igen progresszív volt a definíció, hiszen abban a korban született — a 60-as évek végén —, amikor a kultúrpolitika még mindig a szocialista tartalmú és tematikájú figurális művészetet tekintette etalonnak. (Az más kérdés, hogy a gyakorlatban ez egyfajta fáradt posztimpresszionizmust jelentett.) Pedig ebben az időszakban a magyar művészet már túl volt a szürnaturalizmuson, éppen a pop-art, valamint az újkonstruktivizmus volt megerősödőben. Érdekes kérdés az is, hogy miért lehetett a hatodik évtized végén a szentendrei művészet sajátosságairól beszélni, hiszen előzőleg a szocreál művészetpolitika kiirtott minden hivatalostól eltérő stílust, felszámolt minden csoportosulást, külön utat. Nem akarta és nem merte viszont az utána következő aczéli kultúrpolitika a már a háború előtt is jelentős nevet kivívó alkotókat — Czóbel Bélát, Barcsay Jenőt, Kmetty Jánost — elhallgattatni. Nem volt ilyen egyértelmű Korniss Dezső helyzete, aki hosszú ideig szilenciumra kényszerült, majd a 60-as évektől többször is együtt szerepelt a progresszív fiatalokkal. Valószínű tehát, hogy a nagy művészegyéniségek tekintélye, következetessége is hozzájárult ahhoz, hogy a szentendrei festészet megőrizte markáns karakterét. De hogy konkrétumokkal is éljünk, tekintsük át, miképp formálódott a szentendrei művészet értelmezése a kiállítások tükrében. A mi szempontunkból első igazán jelentős tárlatot 1968-ban, a telep megalakulásának 40. évfordulója alkalmából Németh Lajos és Petényi Katalin rendezte, és a szentendrei művészet 1930-tól 1968-ig tartó periódusát mutatta be. Kiemelésre került Paizs Geobel Jenő festészete, míg az alapító tagok — tieintz Henrik, Báná153