Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Rónay László: Sík Sándor, a költő (A szavak inflációjától a megtalált szóig)

Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni, Kenyéren-vízen és a csendre várni. A napfényből elég már egy sugárnyi, A szép világból egy akác-levélnyi. A bölcsek köve, bölcsek köve sem kell, Szónak beérem már a Miatyánkkal, Villany helyett a síró gyertyalánggal, Az Ember helyett már az emberekkel. Ó emberek, ti őrült kedvesek, Hagyjatok élni még egy keveset, És megáldani a veszett világot. Élni és imádkozni, semmi mást: Hétszer napjában: megbocsásd! És hetvenhétszer: megbocsátok. (Hogy mit szeretnék? — 1950) A Mátra és a Pilis, pontosabban: Klotildliget a színtere e kései és fájdalmasra hangolt líra kiteljesedésének. Ebben a közegben hajol le Sík Sándor az esendő, a magányos, a szenvedő emberhez, s ekkor érzi át igazán nyomorúságát, hiszen ugyanolyannak tudja a saját sorsát, helyzetét is. Végigjárja a saját Keresztútját egy nagyszabású, erősen személyes ciklusban, amelyben János Jelenéseinek emléke éppúgy visszasejlik, mint a költő saját kivetettségének tudata, átszövi az úgynevezett ötvenes évek tragikus életérzése, melyben oly sokszor hangzott el a fájdalmas kérdés: Kétezer évig állt a Trón, — De hol van az Ország? — A szívekben élt, a milliószor milliók szívében, — Hol vannak a szívek?". Immár a jó halál kegyelméért fohászkodik, s azért könyörög: legyen jobb a világ. Fecskék, tearózsák, csavargó szellők, szelíd óriások, a fák enyhítik magányát, keltik benne azt a reményt: amikor kell, biztonságosan talál haza. S miközben egyre lassuló lélegzetvétellel folytatja párbeszédét verseinek e közegével, megtalálja a leglényegesebb szavakat, amelyek felé oly szenvedélyesen törekedett: az egyszerűség és pontosság igéit. Búcsúzó verseket ír, s megfogalmazza életének és költészetének egyik legfontosabb és máig érvényes tanítását: ott kell teljesítenünk küldetésünket, ahová a sors rendelt bennünket: Mindegy: tovazizzen az élet: Eszmélsz, s már itt az Ítélet. Szíved, agyad ostoba röggé... Magad így, vagy amúgy, de örökké. Nincs szánva szemednek a holnap: Ott légy igaz ember, ahol vagy. Most tedd, amit adatik tenned: Az Isten rügyezik benned. (Emberség) A Jeromos а barlangban hatalmas látomássora azt bizonyítja a költő számára, hogy a földi létben minden elmúlik, minden véges. De ennek tudatában, Isten öreg cselédjének alázatos mozdulatával újra az írótollért nyúl, „ír és írni fog ma is, holnap is, holnapután is, ... hajnalig". A szó, a „gazda" szava, a hosszú útra hívó szó egyre érthetőbb lett az öreg, megfáradt 676