Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Farkas Péter. Kemény Zsigmond és Szász Károly

maga az ember, a térben és időben mozgó szereplő. Ámde nem egyetlen szereplőről van szó. Addig az időpontig, ameddig eljutunk a történetben, szereplője az elbeszélésnek Szász Károly mellett maga Kemény Zsigmond is. Sőt szereplői az emlékbeszédnek a mindenkori hősök, közéjük értve Szász Károly és a szerző kortársait, tehát az emlékbeszéd 1859-beli hallgatóit is. S végül szereplője a műnek valamiképp a mindenkori olvasó is. A szereplőkből sodrott vetülékfonál tehát így alakul: Szász Károly — Szász Károly és én — Szász Károly és mi — Szász Károly és kortársai, tehát én is — mi — Szász Károly és kortársai — a kortársak — én. „De megdöbbent egy más körülmény is."

108 Ez megállító (tétel) mondat, vagyis az 'én' megszólalása, felülemelkedve a történeten, de megmaradva az aktuális térben és időben. Történelmi személyek — én és Szász Károly a mi-hez viszonyítva — én. „Még egy megjegyzésem van."

109 Megállító mondat. Lásd az előbbi megjegyzést. Történelmi személyek — mi — én és mi — történelmi személyek. „Kísérjük e mozzanatokat."

110 Tulajdonképpen: 'mi'. Cselekvésre felszólító megállító mondat. Történelmi személyek — én — Szász Károly — történelmi személyek — én — történelmi személyek — mi. „A legcélszerűbb eszközöket választotta-e... "

ul

kezdetű, már idézett megállító mondat. Történelmi személyek. „Ha gyakorlat az elmélettel.. ,

112 Személyektől elvonatkoztatott, a történelemre érvényes mondat, amit már idéztünk. Szász Károly. Az ezzel a vetülékfonállal — melyben az 'én' Kemény Zsigmondot jelentette — kialakított szőttes, melynek legfontosabb mintacsoportjait a kiemelt mondatok határolták, tulajdonképpen az emlékbeszéd első része. Pontosabban az a rész ez, melynek segítségével Kemény Zsigmond le akarja győzni az idő és a tér teremtette korlátokat. Világos, hogy a tér és az idő eddig kielemzett változtatásai nem azért fontosak, mert bonyolulttá teszik a szerkezetet, hiszen a bonyolult felépítés önmagában még nem művészi érték. Erre a „szőttesre" Keménynek a lélektani hatás miatt volt szüksége. S valóban, az első mintacsoportok rendkívül gyors tér, idő és szereplő váltásaival olyan vibrálást teremt, melyre az olvasónak (hallgatónak) is feltétlenül reagálnia kell, amikor halad előre a műben. Vagyis az olvasó hozzászokik ahhoz, hogy minduntalan kilépjen saját idejéből és teréből, de ugyanakkor sosem tévedhet el a múltban és a távoli terekben, mert Kemény Zsigmonddal együtt mindig vissza is kell térnie az emlékbeszéd jelenébe, sőt az olvasó saját jelenébe is. Kemény megkönnyíti az olvasó dolgát azzal is, hogy hol az б kezét fogja, hol pedig a történelmi személyekét, s ennek lehetőségét megadja az az egyszerű történelmi tény, hogy Kemény, jelentős és jelentősen különböző korszakokat élvén át, ezt meg is tehette. Rendkívüli erénye a műnek, hogy ebben az első részben, a belső idő haladását megakasztva, Kemény időnként állj!-t parancsol, nagyon arányos elosztásban. Mégpedig először — mint láttuk — egyes szám első személyű állítmányú mondatokkal, majd egy többes szám első személyű mondattal („kísérjük e mozzanatokat") . Ám ezt a felszólítást csak akkor engedi meg magának, mikor az említett vibrációval már teljességgel felkészítette olvasóját arra, hogy könnyedén beleélje magát a múltba (mert kapcsolatot láthat múlt és jelen között), s hogy teljes természetességgel kezdje Szász Károly történetét Sobieski Jánossal! A vibrálás ettől kezdve szelíd hullámzássá változik (mint láttuk a tér változásai adják a ritmust, míg az idő majdnem megszakítás nélkül folyik), mégpedig azért, mert Kemény most már nem a lélekre akar hatni, hanem az észre. Innentől kezdve nem agitál, nem magával akarja ragadni az olvasót, hanem történelemre tanít. Azt akarja megtanítani, aminek a befogadására már lelkileg (s nem pusztán érdeklődésének fel97