Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Rónay László: Sík Sándor, a költő (A szavak inflációjától a megtalált szóig)

sem lehet szabadulni, érintetlenül maradni. Ez jelenthette Sík Sándor számára az igazi költői feladatot, a szinte győzhetetlen nehézséget: megőrizve a papi hivatást, az elesett lelkek irányításának küldetését, megteremtem azt az önkifejezési formát, amely a lírában megvalósítja a tanítást, a tanítást pedig megtermékenyíti a líra által. Korai köteteiben számtalan ilyen kísérletét olvashatjuk, ő maga nagyra becsülte a Ketten a Mesterreh, amely egyben arra is alkalmas, hogy belőle megfejthessük e líra ekkor leggyakoribb szimbólumát, a Napot: Fehér fényben, fehér ruhában, Egy férfi jár előttem, egyre. Vezet, vezet, kezem kezében, Föl, a magányos nagy hegyekre. Az emberarcok ködbe vesztek, Ketten vagyunk a hegyekben. Kézen fogva vezet a Mester, S én követem. Megláboltam a pusztaságot, Homokviharos, sívó tengert. Szörnyű porát szivemre szórta, Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. De tikkadt lelkem felüdítve A Mester arca járt velem. Kezem meleg kezébe fogta, S én követem. Mintha Prohászka oly népszerű elmélkedéseinek verses változatát tartanánk kezünkben. És a Véresőesikkel kapcsolatban fel is jegyezte később: egy Prohászka-elmélkedés versbe tételével kísérletezett. Félreértés volna ez? A költői szerep, a költészet kifejezésmódjának leszűkített értelmezése? Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy e fiatal lírikus nagyon nagy célt tűzött maga elé: a lírában akarta megvalósítani azt, amit Prohászka valósággá tett a katolikus közéletben: olyan költői kifejezésforma megteremtését vallotta ekkor ideálul, amely mozgósítja a lelkeket, elmossa a közönyt, s örök hitigazságokra nyújt kilátást. „Király vagyok" — mondta büszkén, de e vers kezdő képe mintha le is fokozná ezt az érzést: „Királyok igrice vagyok". Ne feledjük azonban: e fiatal költő Krisztus Király igricének szerepére vállalkozott, s e szerepében mégis király lehetett, hiszen hatalma volt, hogy amit megköt a földön, megkötik a mennyben is, amit pedig felold, azt ott is fel fogják oldani. E kettős szerep, a költőé és a papé, illetőleg ennek ilyen tudatos átélése — magában álló jelenség volt akkor a vallásos lírában, melynek előzményeit sok alázattal és nagy hozzáértéssel épp Sík Sándor kutatta, s ő tudhatta a legjobban — s ezt később szerényen ugyan, de megfogalmazta egyetemi előadásai során —, mily jelentős volt újítása, mennyire új utakat keresett és talált, amikor nemcsak a témát és a primer érzést foglalta versbe, hanem annak mögöttesét, a papi küldetés öntudatát és felelősségét is. Ebben a vonatkozásban értékelhetjük igazán A belülvalók mécse (1912) törekvését, amint az ifjú lírikus meglepő érettséggel ismeri fel a benső én, a lélek titkát, s elindul, hogy ennek az ősi titoknak nyomába szegődve megteremthesse a magyar spirituális érzésvilág egészen újszerű kifejezési formáját: És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét. Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat, A percek suhanását, a könnyek születését 669