Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)

kalmazása, mind utazásai és az ezen szerzett sokféle ismeretei, tapasztalásai által".

5 Józsefnádor helyzetjellemzése egybevág a történetírás megállapításával, mely szerint ,,A nemességnek ebből az osztályából választják majdnem kizárólag a vármegyéknek és az állami hivataloknak nagy részét, és az ország első méltóságainak több része tagjaival töltetett be."

6 S hogy ez a jelenség nem volt tiszavirág életű, azt ismét Verseghy Ferenccel bizonyíthatjuk. Egy ízben azt panaszolja, hogy ,,a Protestánsok, kik magokat már mindenütt befúrták, mindenütt praeferentiákra iparkodnak, s most végtére oly dolgokat feszegetnek, melyek(nek) (...) egész tendentiájuk revolutionális".

7 Egy másik alkalommal — 1820-ban! — azt a félelmét fogalmazza meg, hogy „a Protestánsoknak ügyekezete már régtül fogva oda céloz, hogy egész Magyarországot Calvinistának tegyék".

8 Verseghy levelei persze nemcsak a számára riasztó tényeket és tendenciákat rögzítik, de arról az elszánt és erősödő ellenállásról is hírt adnak, amelybe Kálvin ambiciózus hívei beleütköznek. ,,... nagy gátot lehetne ügyekezeteknek vetni, ha amaz idea mennél hamarább elterjedne, hogy a Chatolica Religiót, noha az egész emberi nemzetnek boldogítására alkalmatos, lehet inkább Magyar Religiónak mondani, mivel Hazánkban a Magyar Constitutióval egyszerre született."

9 A tét tehát az egységes, vagy legalábbis hegemón helyzetet élvező nemzeti vallás. S a fentiek tanúsága szerint a XIX. század első évtizedeiben fel-felerősödő hevességgel folyik még a harc a nemzeteszme felekezeti kisajátításáért. Ám zajlik már egy másik küzdelem is a katolikusok és reformátusok között — az unió eszméje jegyében. Ennek élharcosa majd Guzmics Izidor lesz az 1820-as években, de az egyházak közötti vita e kérdésről felizzik már a tízes évek közepén.

10 Guzmics bár nem jelenti ki kategorikusan, végső soron a protestánsok rekatolizálását kívánja, azok viszont erre természetesen nem hajlandók. A legmerészebb és egyben a legszínvonalasabb álláspontot vele szemben Vámosi Pap István képviseli.

11 Véleménye szerint Guzmics törekvésének nem is az a hibája, hogy katolikus elveket akar mindenkivel elfogadtatni, hanem, hogy egyáltalán ,,az egy értelemre való jutásban" jelöli meg az egyesülés feltételét, s ezzel „véget vet az egyesülésről való reménységnek is". A közös anyaszentegyházat — véli Vámosi Pap — csak a vallási türelemre lehet építeni, s nem egyik vagy másik felekezet dogmáira. „Higgye ki-ki azt, amiről meg van gyózettetve; mert csak ez az igaz hit szubjektíve gondoltatva; objektíve nézve pedig olyan ideális igazság a hit, amire mi, véges értelmű emberek, csak törekedünk, s hozzá közelítünk; de el nem érjük. (...) miben fog hát az anyaszentegyház egyesülni? A hit ágazataiban nem egyesülhet (...) Az erkölcsi kötelességekre nézve sem szükséges az egyesülés, mert ezekben sohasem különböztünk, s nem is fogunk különbözni. Csak a külső ceremóniák s rendtartások tehát azok a tárgyak, amelyekben kell egyesülnünk (...)." A szerző nem részrehajló. Kritikusan elemzi saját hitágazatát is, s egy fontos kérdésben a katolikus vallásgyakorlat mellett foglal állást. „Ha dicséretet érdemelnek is a reformátorok azért, hogy a ceremóniákban nem helyeztették a vallás lelkét: úgy más részről hibáztak abban, hogy azoktól a vallást csaknem egészen megmeztelenítették. Nem ismerik azok az embert s csak úgy veszik, mint csupa lelket, akik a vallásban az aesthesist nem akarják megszenvedni, s a legártatlanabb Mythusnak is ellenségei."

12 Ez az önkritika azonban nem vezet felekezeti közömbösséghez. A katolikusoknak azt a vádját, hogy az áldatlan vallásháborúknak a reformáció volt az oka (mint látni fogjuk: Kölcsey elfogadja ezt a nézetet!) Vámosi visszautasítja: „Ha Luther nem anathemizáltatott volna, nem lett volna szakadás, s meg lett volna a reformáció."

13 A háborúskodást a fanatizmus okozta, s noha e tekintetben később mindkét oldalon voltak vétkesek, a súlyosabb felelősség az új tanításokra erőszakkal válaszoló, hatalmát védő katolikus eyházat terheli. Mert nincs nagyobb rossz a fanatizmusnál — véli Vámosi Pap. „Veszedelmes ugyan mind a vallástalanság, mind a fanatizmus, és mind a kettőtől kell őrizkednünk, de ha csakugyan a két ellenség közt valamelyiknek kezébe kell esnünk: óh, essünk inkább a vallástalanság kezébe; mert ez legalább kegyelmesebb ellen 60