Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

G. Sin Edit: Fábián Zoltán (1926–1983)

erőltetett hasonlatok keverednek; jóízű, kedves humora néha Göre Gábor-os felhangot kap (Guba Máté és a disznóölés); konfliktushelyzeteit népszínművekre emlékeztető egyszerűséggel oldja fel; válaszút előtt álló hőseinek döntése nem elég megszenvedett — tehát többnyire nem is elég hiteles (Utak, Hídépítés). Jól él a gyors váltások, filmszerű vágások eszközeivel, máskor viszont túl didaktikus, még nem mindig tud megfelelően bánni a később legnagyobb írói erényei közé tartozó elhallgatások, időben történő lezárások, a csend művészetével. Még mindent szavakkal akar elmondani, helyenként túlzsúfolja, mesterségesen túlfokozza a cselekményt. Néhány év múlva maga is korrigálja ezt a hibát: Egy ítélet margójára című novelláját például átdolgozza, elhagyja a már-már vezércikkszerű szólamokat, közelebb kerülve ezzel a végleges, kiforrott Fábián Zoltán-i stílushoz.

15 Fekete-fehér színekkel felvázolt jellemei — az új rend naivan egyszerű, becsületes dolgozói és a reakció elvetemült hívei — nem csak az írói gyakorlat hiányát mutatják, hanem a kor ízlését, illetve a hivatalos igényeket is tükrözik. A sematizmus volt a kor magyar irodalmának legfőbb veszélye — mért éppen egy első kötetes író tudta volna elkerülni ezt a csapdát? Az Utak egyik első méltatója, Bogáti József'a novellák tiszta eszmeiségét, a „jellemek rendszerének helyes felépítését", a hősök ábrázolásában az „életöröm, derű, vitalitás" erényét, a jó szerkesztést hangsúlyozza.

16 A kötet sikerét mutatja, hogy néhány darabját a rádió is műsorra tűzte (Guba Máté és a disznóölés, Molnárok — ez utóbbit még a könyv megjelenése előtt).

17 1953. március 6. újabb fontos állomás Fábián Zoltán életében: meghívták az írószövetség szervezőtitkárának. „Nehéz és bonyolult időszak volt ez a magyar történelemben és az írószövetség életében is. Közvetlenül a kormányprogram előtt — Sztálin halálát követő napon — kezdtem meg munkámat a Szövetségben, és egy féléves megszakítással 1957 márciusáig voltam a helyemen, az írószövetség feloszlatásáig. Végigcsináltam mindazt, amit ezekben az években hitem és meggyőződésem szerint végig kellett csinálnom. Nem volt könnyű. Nemcsak a feladatok voltak nagyok, én is kicsi voltam, vidékről jött, naiv, járatlan fiatalember; nem voltam harmincéves" — írja önéletrajzában. Az általános bizalmatlanság légkörében nehezítette munkáját, hogy vitába szállt a szélsőbaloldali nézetekkel. Értelmiségi származásúnak tartották nyilván, a koalíciós években családjával együtt a Parasztpárt elkötelezettje volt, a személyi kultusz idején két közeli hozzátartozóját is meghurcolták. Mindezek miatt elvesztette szervezőtitkári beosztását, de a szélsőséges irányzatoktól elzárkózó írószövetségi vezetők új funkciót biztosítottak számára: Veres Péter (az írószövetség akkori elnöke) személyi titkára lett. 1953 őszétől — mint önéletrajzában írja — „.. .állandóan az elbocsátás szele fújt körülöttem. ... az elbocsátás azonban nem sikerült, valahol mindig elakadt. Végül is félévi alkotószabadság lett belőle." Az éles irodalompolitikai küzdelmek ellenére is otthonosan érezte magát az írószövetség művészközegében. Különösen közel állt hozzá Veres Péter, akit nemcsak írói példaképének tekintett, hanem emberi magatartásáért is becsült. Fáradhatatlanul dolgozott, szervezett, szó szerint nélkülözhetetlenné vált. Lételeme lett az irodalomért és az írókért végzett országos jelentőségű és apró-cseprő szervezőmunka is. „Hihetetlen makacssággal szegődött minden jó ügy szolgálatába."

18 Időközben Budapestre költözött családjával albérletbe, majd Szabó Pálhoz „vendégségbe", amíg önálló lakást nem kapott Lágymányoson. Hamarosan szép telket vett egy kis házzal Leányfalun, a Kálvária utcában. Később új, nagyobb ház építéséhez kezdett ugyanazon a telken. 1955 óta vallotta magát leányfalui lakosnak. Örült új otthonának, megszerette tágabb lakóhelyet is. 1977-ben például így írt a Kortárs Szentendre-különszámába a szomszédos kisvárosról: „A sors szeszélyes jóvoltából huszonkét éve költöztem erre a tájra, s azóta élek Szentendre holdudvarában. ... Huszonkét év óta szüntelenül változik bennem Szentendre képe; maga a város is változik körülöttem, igaz, de nekem — bármennyire is furcsa — fontosabb az, ami bennem történik vele. Amfiteátrumának hol a színpadán, hol a lelátóján jut számomra hely, de éppen ez benne a legizgalmasabb! Ettől lesz örökké válto554