Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Varga Domokos: Költő a homokon

Fejét ezernyi zsenge fűszál Kiváncsian kidugja körben; A vízre hajló asszu nád is Megéled a varázs-tükörben. S míg fenn, az ég tavaszi kékjén, A barna szárnyú felleg átszáll, Remegni kezd a víztükörben A fű, a fűz s a gyenge nádszál. (Tavaszi tócsák) Öreg nyárfa alján heverek, Zúgnak, zúgnak fenn a levelek. Szellő sincs, csak egy-egy lehelet, Mégis zúgnak fenn a levelek. (Nyárfa alatt) Az őszi esső egyre-másra Csak permetez, Halk esső- és levélhullásra Kél gyönge nesz. Nagy cseppektől terhelten hull az Aszú levél. Búnyomta szív, majd csak lehullasz Te is, ne félj. (Az őszi esső) Verse sok termett Löbön, a rossz homokon, ha más nem is igen. Horatiust idézte egyszer, a tibúri tanyát, amelyet Maecenastól kapott: Jobban költői szív minek örülne, mint A szép, kies Tibúrnak? Ha nyílni látja már a karcsú kankalint, S a violák kibújnak. Vagy nézni nyár szakán a telt tőgyű juhot, Ha este haza térül, S mosolyg az ért gerezd a szilre felfutott Zöld lombú venyigérül. De már váltott is át a maga keserűségére, amely akkor már az egész magyarságé volt: Boldog Horáczius, van nékem is, habár Nem oly kies, Tibúrom; De lelkem csüggeteg, virágtalan, kopár, S csak gyász zokog a húron. Szívemből vér csorog, benn mélyen egy darab Nyílvesszőt nyögve hordok; Kinek hazája van s a népe néma rab, Hogy is lehetne boldog. (Horáczius) 455