Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kerényi Ferenc: Egy népszínmű tanulságaiból (Abonyi Lajos és A betyár kendője)

dött, datálatlan levelében — helytelenítette is: „Tragikusnak kell azt játszani." A férfi főszereplő változása tehát Abonyi darabját Pesten is a hagyományos népszínmű felé mozdította el. Az írói szándéktól való eltávolodás fő tényezője azonban Zsófi alakítója, Blaha Lujza volt. A primadonna eljátszotta ugyan a szerepkörétől és alkatától idegen figurát, jól érvényesítve szép énekhangját, de — a kritikák egybehangzó állítása szerint

29 — meg sem kísérelte az író ábrázolta Zsófit színpadra állítani. A Fővárosi Lapok névtelennek maradt recenzense (valószínűleg Vadnay) pontosan fogalmazott: „Tamássy és Blaháné asszony rendesen csak magokat szokták játszani, s itt egyéníteni, ábrázolni kellett volna." Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy Tamássy legalább megpróbálkozott szerepköre — egyszeri — bővítésével. Ezt a kritikák méltányolták is, bár az eredményt illetően megoszlottak a vélemények. Őszinte indulatokat tudott érzékeltetni az ítélkezési jelenetben, általában azonban keresett mozgás, monológjában pedig — a Magyarország és a Nagyvilág szemlélete leírása szerint — „balleti csoszogás és hamleti toppanás" jellemezte. A többi szerepben a Nemzeti Színház megfelelő létszámú együttese természetesen nem szorult kényszermegoldásokra. Legfeljebb a Figyelő bírálójának tűnt fel, aki nem ismerte Munkácsy Flóra bábáskodását a dráma létrejöttében, miért Felekiné játssza Örzsi tulajdonképpen másodrangú szende-szerepét. A fiatal, 1870-ben szerződtetett hősszerelmest, Nagy Imrét merevnek és hidegnek találták András elhitető megjelenítésére. Mindennek ellenére úgy látjuk, hogy a kolozsvári előadás, főként E. Kovács Gyula drámai alakításának és Dékány Róza jobb alkati-szerepköri megfelelése révén,

30 közelebb állhatott Abonyi Lajos elképzeléseihez. 1873. szeptember 24-én azonban Pesten eldőlt a kísérlet sorsa: A betyár kendője betagolódott a Nemzeti Színház, majd a Népszínház hagyományos népszínmű-repertoárjába.

31 Hogy ez a színházi metamorfózis meddig mehetett el, az kiderül a Nemzeti Színház 1908. szeptember 20-i bemutatójának rendező- és súgópéldányából.

32 Az utóbbi ugyanis tartalmazza Blaha Lujza bejegyzéseit, aki Zsófit 58 évesen (!) is eljátszotta, persze, erősen módosított formában. Abonyi — mint említettük — négy dalt szánt a lány jellemzésére, a századfordulón a csárdajelenetben további kettő is elhangzott, olykor átforgatott strófákkal, de a példányba beírva — mintegy tartalékul — még öt másik dalszöveg is található. Hogy az Abonyi által oly következetesen elutasított nótázás milyen hangnem-váltást jelentett, arra talán elég két sor új dalszöveg: Sárga csikó csengő kocsi csicsi Vegyen kend fel engem Bandi bácsi... Legifjabb Szász Károly pedig arra emlékezett, hogy a gyilkosságot, Örzsi felakasztását is megnézhette színpadon: „... a mit, emlékszem, a Népszínházban — betoldott néma képben szemléltettek.. ."

33 Az 1873. szeptember 24-i pesti bemutató a Nemzeti Színházban bérletes előadásként zajlott. Ez általános gyakorlatnak tekinthető. A két és fél órás előadás közönsége a pénztárnál 40 krajcárért megvásárolhatta a dráma nyomtatott szövegét. A nézőtér állapotát aznap este így rögzítette a „titkári napi jelentés":

34 Helyfajta összes bérlet állandó napi előre napi eleladv hely szabad szabad eladva adásra Támlásszék 48 — 4 — — 44 44 Földszinti zártszék 238 — 40 16 3 195 179 Számozott állóhely 50 — — — 2 48 48 Erkélyszék 21 — 1 2 — 20 18 П. emeleti zártszék, 35 — 3 — — 32 32 1. sor ugyanott, 2—3. sor 64 — 2 — — 62 62 397