Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Kerényi Ferenc: Egy népszínmű tanulságaiból (Abonyi Lajos és A betyár kendője)
ban említetik". A színpadra végül nem került epizódszerep talán Móric özvegye (Schwarzné?) lehetett, tanúként megidézve. Feleki a továbbiakban így összegezte drámabíráló társai és Szigligeti véleményét: „Bandi motívuma csakis felesége kivégeztetése miatti aggodalom legyen — az szánalmat kelt részére — míg a betyárok gyilkosságának magára vállalása — undorítóvá teszi." 13 Az is kétségtelen, hogy a novella motivációja több esetben meggyengült a színpadon. Zsófi eredetileg nemcsak személyesen megy felderíteni a betörés színhelyét, de a Kulcsár Nagyéknál szolgáló Zsuzsiban fel is ismeri Bandi halottnak hitt feleségét, s ez is erősíti buzdítását a rablásra. A színpadi jelenetben főmotívuma a megpillantott nagy mennyiségű pénz lesz, Zsuzsi-Örzsivel azonban nem találkozik. A néző persze izgulhat azon a külsődleges megoldáson, hogy a pohár vízért kiküldött Zsuzsi betoppan-e idozése alatt. Zsófi sorsának nyitva maradása a színpadon élesebben probléma, mint a novellában. Ezt Bandi nyílt színi vallomása és lelki összeomlása sem ellensúlyozhatja. Természetesen voltak műfajszabta változások is. A novellában mindössze két dal szerepelt, a cselekményen vörös fonálként végighúzódó Gyuri Bandi-ballada és Zsófi visszavisszatérő dala: „Akit én szeretek..." A színpadi változatban Zsófinak négy dala van (köztük a novellában szereplő), valamint а Ш. felvonás 16. jelenetében a színfalak mögött, a helyzetet érzelmileg aláfestő-megerősítő leánykar „Ballá János nótáját" énekli: „Barna kislány arra kéri rózsáját..." Végül: a színpadi szövegből eltűnt a lokalizálás minden utalása, a színhely „egy alföldi város" lett. A színpadra átdolgozás eredménye egy átmeneti népszínmű lett, amely egyformán őrizte az 1840-es évek elsődleges színházi élményeit, ideértve a korai Szigligetinépszínművek meghatározó hatását, az 1850-es évtized sok sikert hozott népies epikájának erényeit — hozzátehetjük: megtoldva a kései Szigligeti-népszínművek népdráma felé hajló törekvéseinek eddig még nem érintett hatásával. Az „átmeneti" jelzőt azért használhatjuk, mert Abonyi — miközben következetesen elutasította a népszínmű merőben formális elemeit 14 — sohasem rendelkezett azzal a társadalom egész vertikumát ábrázolni akaró, erősen szociális problémaérzékenységgel, amely Szigligetit még kései népszínműveiben is jellemezte: A lelenc, 1863; A strike, 1871; Az amerikai, 1871. ь Ez utóbbiak befolyását erősítette, hogy — mint alább látni fogjuk — Szigligeti mind a szöveghúzások, mind az átdolgozás során közvetlen segítséget nyújtott A betyár kendője szerzőjének, akiben egyik színpadi utódát remélte. Hogy a magyar népszínmű miért nem a kései Szigligeti vagy akár Abonyi útját járta, azt többoldalúan világíthatja meg számunkra A betyár kendője színpadra kerülésének története. A nemzeti színházi bemutató nehézségei A pesti bemutató körüli huzavona két évig tartott, legfőbb forrása Feleki Miklós és Abonyi Lajos már hivatkozott levelezése. Miután a történtek központi figurája Blaha Lujza volt, a tényleges események a bemutatót megelőzően jobbára csak apróhírek, feltételezések formájában kaptak nyilvánosságot, utóbb pedig mindinkább elhomályosultak, ideértve a primadonna életében megjelent két Abonyi-kismonográfiát, Györe Jánosét és Schwarz Hajnalkáét is. 16 Sőt 1896-ban, a Népszínház 50. előadása kapcsán kimondott kísérlet történt a színésznő és az író együtt ünneplésére. 17 Feleki 1871. szeptember 11-i levelében jelezte barátjának, hogy beszélgetést kér tőle, mielőtt a darabot a drámabíráló bizottságnak beadná. Autográf kézirat híján nem állapítható meg, sor került-e már ekkor változtatásokra. A drámabírálatok jegyzőkönyvéből megtudható, hogy Feleki mellett Vadnay Károly és Szigeti József véleményezte a kéziratot. Feleki — érthető módon, hiszen ismerte a darabot — még aznap, október 9-én továbbadta Vadnaynak, ő október 14-én Szigeti Józsefnek, aki nemcsak színésznek, de népszínműírónak is igen népszerű volt. A Viola, A vén bakancsos és a fia, a huszár, a Csizmadia mint 388
