Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Kovács József László: Mezővárosi irodalom és művelődés a hódoltság peremén (Ráckeve XVI–XVII. százada)
házközség protocolluma Gyála Futását és pusztulását örökíti meg. „Adonyban is Lakott Bassa: ... a kódorgó Katonákról ilyettén Parantsolatot adott Gyálának... hogyha valahol ollyatént találnak lappangani vagy meg fogják ... vagy leg alább Nékie ... hirt adjanak." Egy gyálai ember a Kis Balásba, egy Dunától körülvett vizes területen sebesült katonát talált. „Kérdi tőle a Csónakos Ember: ki vagy? Mitsoda Ember vagy? ... Én úgymond vagyok Páhi katonája... Az el múlt Napokban meg Lőttek és Sebbe vagyok... kérlek édes Jó Emberem, vagy vess által a Dunán, vagy vigy ki ezek közül a Vizek közül" ,, A Csónakos Gyálai ember... csónakjába bevévén adta a Biró kezébe" aki az adonyi „basát" értesítette, aki „a Gyálai Uttzán mindenkinek Láttára fejét véteti". A lefejezett rabló katona társai „keményen fenyegetik Gyálát tűzzel vassal. Illy nagy mindenfelől való szorongattatások és Félelmek közt ... arra határozzák magokat, el hadják Gyálát És Makádra menjenek lakni... 87 E futás emlékét azonban csak a protocollum őrizte meg, míg a keviekét Kunszabadszállási Mihály becses veszedeleméneke. Hiteles kordokumentum. Két pogány közt, egy hazáért pusztul a maradék magyarság, így a keviek is, ki tudthatta, hogy ki jobb, a „pogány" török-e, mely az utolsó kenyérsütésre valót vette el, vagy a „keresztény felszabadítók", akik előbb kirabolták a gazdag várost, majd többször is menekülni kellett előlük, hogy végül is gyékénytövet rágva tengessék életüket. Nem is csodálkozunk, ha a vicenótárius inkább reális erővel és siránkozó monotóniával, napló pontosságával a panaszokat írja, jóllehet, volt ereje költői képek megformálására is: Keserű rabságra noha nem jutottál, Ráckevi szegénység, de mint sanyargattál, rend szerént megírnám, csak reá hallgatnál, ha kedvet találnék az jó olvasónál. Ugyanis keserű, s majd mint egy fél halál, szép lakóföldétől ha valaki megváll; váratlan, szomorú eset szívére száll, előtte s utána csak keserűség áll. Ezek a verses krónika első verszakai és ha hasonlítani próbáljuk a korszak egyidejű költői termékeihez, a kuruc költészet első szakaszában írtak ilyen panaszos verseket nemesi költők vagy tábori prédikátorok. Ez a vers is az 1700-as évek elején születhetett; akárcsak a már többször idézett verset — Skaricza Máté verses krónikáját — ugyancsak ekkor másolta be az újonnan összeállított tanácsi jegyzőkönyvbe, aláírva azt, hogy ő állította össze — „apposuit" — töredékekből: „Apposuit Mich. Kun Szabad Szállási Juratus Nótárius Anno 1700 die 14 Julij." 88 így az írói hajlamú nótárius szorgalma nyomán megmenekült a város múltjának ez a becses dokumentuma, számos más XVII. századi adattal együtt. Fegyverzaj közt hallgatnak a múzsák — mondja egy latin közmondás. Erre az időre túljutott Ráckeve a legnagyobb bajokon, lakói élete már nem forgott veszélyben. 1686-ban még körülárkolták az elpusztult várost, amelyet újra megszálltak, félve a fehérvári és budai töröktől egyaránt. Még 700 forint porciót kifizettek a basának, két éven belül már a budai osztrák császár katonai parancsnokság vetett ki rájuk 1400 forintnál is többet. Ezt már egészen nem tudták összegyűjteni, de amit összekuporgattak, azt is elrabolták Taksony és Haraszti közt tőlük „Akasztófára való Tolvajok ... Az hátramaradott pénzt penig az Németh Urak nagy sanyargatással ki vették rajtunk." Elkedvetlenedett, sokszor elmenekült emberek ődöngtek a tönkrement falvak és az eltaposott határ között. Aztán a romos házakat újra tapasztották, zsuppolták, némelyik templomot kijavítgatták, a ráckevei görögkeleti későgótikus Mária templom ekkor kapta új tornyát. 32
