Ikvai Nándor szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 17. Szentendre, 1985)

Lovag Zsuzsa: Krisztus kínszenvedésének eszközeivel díszített gyűrű Szentendréről

ség legértékesebb ereklyéi közé tartoztak. Még 333 előtt, nem sokkal a sír megtalálása után azonosították az oszlopot, amelyhez Jézust az ostorozáskor kötözték, majd Nagy Konstantin anyja, Helena megtalálta a keresztet, vele a szögeket és a titulust. Az oldalsebet ütő lándzsát Jeruzsálemben a VI. századtól tisztelték, s még az ezredforduló előtt az ereklyék közé került a töviskorona, a nád, a szivacs, a szent sírban világító lámpás, a tunika, a szemfedő és az ivóedény, amelyből Krisztus a keresztre feszítés előtt bort és epét ivott. A következő századokban fokozatosan bővült a kínszenvedéssel összefüggő ereklyék sora a korbáccsal, bíborpalásttal, egy második nádszállal, amivel a töviskoronát ütögették, vasvesszővel, a kalapáccsal és a fogóval, vaskesztyűvel, Pilátus kézmosóedényével, Júdás 30 ezüstpénzével.

7 Az ikonográfiái kézikönyvek általában nagyon késői időpontra, a XV. századra teszik a Krisztus ruháiért sorsot vető katonák kockáinak, a Péter árulását jelképező kakasnak és a keresztről való levételnél használt létrának a feltűnését, de ábrázolásokon már a XIV. században, a kockákkal pedig a XIII. században is találkozhatunk.

8 A IX. század közepétől kezdődik a passió különös tisztelete, a meditáció a szenvedéstörténet fölött. Az új szemléletet jelzi a Krisztus-ikonográfia új típusa, a kereszten függő holt megváltóé, ami ebben az időszakban egyszerre váltja fel a bizánci és a nyugati egyházban az élő, diadalmaskodó Krisztus-király ábrázolását.

9 A szenvedő Krisztus képének elterjedésével terjedt a szenvedés — és egyben a megváltás — eszközeinek fokozott tisztelete is. Ez azonban már eltérő módon történt a keleti és a nyugati kereszténység körében. Bizáncban az első évezredben kialakult felfogásnak megfelelően a szenvedés eszközei jelvények (signa), uralkodói szimbólumok. Leggyakrabban a XI. századtól megjelenő, az Utolsó ítéletet szimbolizáló Hetoimasia ábrázolásokon tűnnek fel, a Pantokrator visszatérését váró üres trónust veszi körül a kereszt, a lándzsa és az izsóp. Nyugaton másképpen alakult a kínszenvedés eszközeinek tisztelete. Döntő szerepe volt Clairvaux-i Szent Bernátnak, aki hangsúlyozta, Krisztussal együtt kell szenvedni ahhoz, hogy a megváltást megérdemeljük. Albertus Magnus pedig a belső tökéletesedéshez az imádkozásnál és az önsanyargatásnál is hasznosabbnak tartotta a Passióban való elmélyedést.

10 A XIII. századtól már egyre gyakoribb, hogy a meditáció alapjául szolgáló ábrázolásokon a Passió jeleneteit a kínszenvedés eszközei pótolják, bár legtöbbször még Krisztus, a Fájdalmak Embere is része a képnek.

11 A kínszenvedés eszközeinek mint ereklyéknek különös védő és baj elhárító ereje, valamint latin elnevezésük — Arma Christi — már korán sugallta fegyverként, ill. címerként való felfogásukat. Középkori hagiografiai iratok szerint Szűz Mária fia mártíromságának eszközeivel harcol a bűn és az ördög támadása ellen: „Armis Passionis Christi se armavit Maria Quando contra Diaboli pugnam se preparavit."

12 Címerképen először 1172-ben tűnnek fel, amikor I. Alfons a portugál címerbe felveszi Krisztus 5 sebének és a 30 ezüstpénznek az ábrázolását.

13 A XIV. századtól egyre gyakrabban ábrázolják heraldikus elrendezésben, címerpajzsban az eszközöket, pl. a prágai Szent György apácakolostor apátnőjének, Kunigundának 1320—2l-ben írt és illuminait Passionalejában, a fuldai Szt. Mihály-templom egyik epitáfiumán vagy egy francia, ill. Rajna-vidéki kéziratban.

14 1353-ban VI. Ince pápa „De armis Christi" kezdetű bullájában külön ünnepet engedélyezett az ereklyéknek Németország és Csehország számára, a XV— 500