Ikvai Nándor szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 17. Szentendre, 1985)

Miklós Zsuzsa: Középkori épület és kőbánya a nagymarosi Malom-völgyben

nyomok azonban nem kerültek felszínre.) Az a jelenség, hogy csak a falak mentén bukkantak elő tetőfedő cserepek, arra utal, hogy ott féltetős építmény húzódott. Tehát itt nem zárt tetővel rendelkező ház állt, hanem csak körítőfal. A fallal határolt térség belseje is lejtős, tulajdonképpen a domb lejtője folytatódik itt is. Annak ellenére, hogy a facsoportok nehezítették a feltárást, az egykori alaprajzot sikerült tisztázni. A régi térképekkel összevetve megállapítható, hogy Karpe Mihály 1780 körüli térképe majdnem pontosan ábrázolja az épületet. Pontos a külső, trapéz alakú fal jelzése. Ennek hosszanti szakaszán az általunk is észlelt törésvonalat is feltünteti. A belső derékszögű falat azonban a valóságosnál hosszabbnak ábrázolja ÉNy, ÉK és DNy-i irányban is. Az általa jelzett forrás a foglalt forrásnak felel meg. Ennek közelében, a K-i oldalán is feltüntet a térképén egy rövidebb derékszögű falszakaszt, ennek azonban nem találtuk nyomát. Sőt, a terep ismeretében nem is valószínű, hogy ott fal volt. Dávid Zoltán felvetette, hogy itt fürdő lehetett. Az ásatás során azonban épített medence maradványa nem került elő. Esetleg fakádakat is használhattak fürdéshez, de ezek — ha voltak is ilyenek — nyom nélkül elpusztultak. Középkori fürdő okleveles említését több helyről is ismerjük: 1392-ben Maros belterületén, a Duna mellett (,,.. . balnei in Morisio ... prope Danubium existentis") ;

50 1448-ban az egri karthauziak fürdőjét említik (Balneum Carthusiensium").

51 E fürdők területén azonban régészeti kutatás még nem folyt, így nem ismerjük szerkezetüket, az épület formáját. Mindenesetre, mivel az 1392. évi adat szerint Nagymaros belterületén volt fürdő, nem valószínű, hogy a várostól kb. 8 kirnre, bent az erdőben is állt volna hasonló rendeltetésű építmény. Kérdés az is, hogy a középkorban milyen magas lehetett itt a víz hőfoka. A jelenlegi vagy a csak néhány fokkal magasabb hőmérsékletű víz ugyanis fürdésre nem alkalmas. Ipari tevékenységre azonban, főleg télen, amikor a többi forrás és patak befagy — megfelelő lehetett. Fürdőként történő hasznosítása ellen szól az is, hogy jelenlegi ismereteink szerint a Börzsönyben hévizes forrás nincs.

52 Ez azonban nem zárja ki a hévíz lehetőségét. Felhasználhatták ezt a nem túl meleg, de be nem fagyó vizet a malomiparban is. A középkorban a jó minőségű vizet adó forrás, kút, a jól működő malom értékes volt. Erre jellemző pl. egy 1492-es oklevél, amelyben többek között Veresegyház, Szada és Gödöllő értékeit sorolják fel. A felsorolásban a bővizű kút (puteo effluente) együtt szerepel a lakott és a lakatlan telkekkel, nemesi udvarházzal, szántókkal, legelőkkel stb.

53 Vácon a házak 1570—1580 között készült összeírásában fél kutakat is említenek a házak tartozékaként.

54 Lelőhelyünk forrásai tehát — bármilyen célra használták is a vizüket — fontosak lehettek. Maga az objektum korabeli forrásban nem szerepel. 1507-ben a szobi és marosi polgárok és lakosok pereskedtek a Hekwtherdeye, más néven lygeth erdei tisztásainak használatáért. Az oklevélben közelebbi helymegjelölés nincs, de minden bizonnyal lelőhelyünk környékére vonatkozik. A peres felek Mátyás, illetve Zsigmond király okleveleire hivatkoztak, tehát ez az elnevezés a XV. század elején is ismert volt. Az objektum rendeltetésére, pusztulásának pontosabab idejére azonban nem nyújt támpontot ez az oklevél.

55 Ennek alapján valószínűsíthető viszont, hogy ez a terület nem tartozott a középkorban a toronyaljai kolostorhoz. Dávid Zoltán az 1694-es térkép alapján joggal vélte, hogy a kolostor birtoka volt ez a környék, mivel ez a térkép a Hév víz falaitól kissé Ny-ra jelzi a kolostori birtok szélét. Az 1758-as és 1770-es térképek viszont már jóval ki485