Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Dusek László: Tápiószentmárton, Tápióbicske és Pánd szociográfiai és gazdaságföldrajzi változásai

(400—500 telek). Ezek a telkek egységesen 400 négyszögelesek, téglalap alakúak és emiatt az utcahálózat is teljesen szabályos. Tápiószentmártonban ugyancsak szabályos az utcahálózat Újfaluban. Itt telkeket (500 négyszögöl) az 1920-as évek elején, a Nagyatádi-féle földreform alkalmával osztottak (25. ábra). Tápiószentmártonban a legrégebbi településrész az ún. öregfalu. A telkek nagysága és alakja itt nagyon változó, emiatt az utcahálózat is teljesen szabálytalan, rendezetlen. Több utca a falu közepétől a széléig tartva tölcsérszerűen tágul, helyenként kisebb-nagyobb zegzugok, zsákutcaszerű beszögellések is találhatók. A településeknek ezt a részét halmazfalunak,

50 míg az 1945 után kialakított falurészeket, valamint Űjfalut szabályos (sakktábla) alaprajzúnak

51 lehet tekinteni. Tápióbicske és Pánd belterületén is megtalálható a halmaz és szabályos falurész (26., 27. ábra). A telkek hasznosítása, belső rendje bármelyik nagyságrendnél — bizonyos eltérésekkel ugyan —, a paraszti életformát szolgálta. A földműveléshez a legtöbb háznál tartottak igavonó állatokat (ló, ökör stb.). Ezeknek az állatoknak, valamint a sertéseknek és a többi aprójószágnak istállókat, ólakat kellett építeni. A takarmányfélék tárolásához, valamint a különféle szalmakazlak és a trágyadomb kialakításához igénybe kellett venni a teleknek 50—60%-át, kisebbeknél esetleg az egész telket. Külön területet foglaltak el a fűtenivalók is. Ugyanis minden háztartásban sütöttek kenyeret, és a fűtéshez felhasználtak mindenféle mezőgazdasági hulladékot (gally, szőlővenyige stb.). Ehhez járultak még a különböző, alapvetően fontos gazdasági eszközök (kocsi, eke, borona stb.) elhelyezésére szolgáló fészerek, kocsiszínek, pévások területei. A kukoricát legtöbb háznál góréban tartották (28., 30., 32., 34. ábra), a burgonyát az ún. krumplisgödörben (34. ábra), összeírtunk olyan háztartást is, ahol silógödröt is készítettek a takarmány tárolására (28. ábra). A bor, valamint a zöldségfélék tárolására pincét építettek (30. és 32. ábra). Nagyon ügyelni kellett arra, hogy az aratás utáni hordáskor a különböző gabonafélék asztagait úgy helyezzék el, hogy a cséplőcsapat és a cséplőgép a legcélszerűbben hozzájuk férjen. Egyébként a telkeknek azt a részét, ahová a különböző asztagokat szánták, tavasszal gondosan felszántották (felásták), és rendszerint csalamádét vetettek bele (28., 30., 32., 34. ábra), amit az asztagok megjelenéséig az állatok zöldtakarmányként hasznosítottak. így a leendő asztagok területe szabaddá vált július közepére-végére, de ugyanakkor hasznosították a teleknek ezt a részét is. A veteményeskertnek közel sem volt olyan nagy a jelentősége, mint napjainkban van. De nem is volt mindegyik portán régebben veteményeskert. A különféle zöldségeket saját szükségletre inkább a szántóföld egy kisebb részén termelték, ahol tavasszal ún. sírkutat ástak az öntözéshez. Azért termesztették itt a zöldségféléket, mert a parasztok életük nagy részét a vegetációs időszakban a különféle munkák végzése miatt kinn töltötték a szántóföldön, és a zöldségfélék gondozásához szükséges időt ott a helyszínen „kigazdálkodtak". A zöldségtermeléshez a másik lehetőség a szőlőkben kínálkozott. A szőlőkben a kisebb üres területekre, a pászták végeire szívesen ültettek, palántáztak zöldségféléket. Ugyanakkor vannak olyan zöldségfélék is, amelyeket a szőlősorok között is meg lehet termelni (hagyma, sárgarépa, petrezselyem stb.). A palánták locsolását is meg tudták oldani, hiszen általában minden szőlőben a tulajdonosok kutat ástak. Ugyanis a sokszori permetezéshez elengedhetetlenül szükség volt a vízre. 1002