Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

felpofozták. »Annyira nehezen gyün ki a foga, hogy majdnem rájön a szívbaj«" (Szentmártonkáta). Az 1930-as évek közepén Tápióságon járványszerűen terjedt a szamárköhögés, amelynek nagyon sok áldozata volt. Volt aki a szecsői állomáshoz, a vonatfüsthöz vitte ki a gyerekét, mert mint mondták: „a szamárköhögősnek levegőváltozás kell". Analógiás gyógyításmód érvényesült, amikor szamártejet itattak a beteggel, Tápiósápon pedig a szamár szőréből vágtak, megpörkölték és teában itatták meg vele. Ha nem volt a faluban szamár, akkor más községbe is átmentek, csakhogy szerezzenek szamárszőrt. Fertőzés következtében rendkívül gyakori volt a kisgyerekeknél a száj penész, a torokpenész, a pállott száj és a zsébrés nyelv. Elmulasztásukra, kezelésükre általában a timsós, vagy a sós vizet használták. A zsébrés nyelvet mézzel, vagy rózsamézzel is dörgölték, mindaddig, míg a nyelven levő hólyagok ki nem fakadtak. Ságon a fagyalfa levelének főzetével is mosták a zsébrés nyelvet, Sülyben pedig a macska farkát dugták a gyerek szájába. Ságon és Szentmártonkátán a pállott szájat a timsón kívül fülzsírral is kenték. Űriban élt egy asszony, aki ráimádkozott a pállott szájú kisgyerekekre. „Oda köllött elvinni a gyereket, és az elvitte egy bodzfa bokorba és ott imádkozott rá. Miatyánkot vagy mit mondott rá és akkor megkörösztőte a száját és emut." Ugyancsak gyakori gyermekbetegség volt a hólyagos himlő, és a kiütéses himlő, vagy ahogy itt nevezték: pacsét. Ennek egyetlen gyógymódját ismerték; melegben tartották a gyerekeket és a legtöbbször bekötötték a kezüket, hogy ne tudják el vakarni a hólyagokat. A mumszos gyerekre, vagy ahogy Tápiósápon nevezték mumus, meleg sós ruhát kötöttek. Szentmártonkátán pedig muffnak mondták és itt meleg korpát tettek vászonzacskóba és azt kötötték a torkára. Bicskén a mumszos gyereket kiküldték a disznóólba, hogy nyomkodja a nyakát a vályúhoz. Amelyik kisbabának csipás volt a szeme, vagy begyulladt, annak anyatejet fejtek bele, vagy kamillával mosták. Tápiósápon pedig pisis ruhával törölték ki. A hasfájós kisgyerekkel általában köménymagos teát itattak, de egy tápiógyörgyei adat szerint madárganét szedtek össze a disznóvályúról, kanálban öszszetörték, vizet öntöttek rá és azt itatták meg vele. A gilisztás gyerekkel fokhagymát, vagy fokhagymás pirítóst etettek, vagy pedig a patikából hoztak úgynevezett gilisztacukrot és azzal hajtották ki belőle a gilisztát. A sápi patikus ötéves korig fehér színű cukrot adott, 5—10 évesig pirosat. A kisgyerek kipállott ágyékát hintőpor helyett „fédervaisszal" szórták be (Bicske, Ság, Györgye), vagy a füstösről kapartak le mázlót (Süly, Ság). Volt aki szúport, vagy pirított rozslisztet (Ság) használt erre a célra. A nagyon sírós gyereket megpróbálták cuclival elhallgattatni, ami nem volt más, mint cukorral összerágott kenyér, amit fehér vászonruhába kötöttek és azt szopogatta a gyerek. Volt aki pálinkával locsolta meg a kenyeret. Ha ezzel sem sikerült elcsendesíteni, akkor mákhajból főztek neki teát. A gyermeken meglátszódó anyajegyet az anya vigyázatlanságával magyarázták. A terhes asszonynak nagyon kellett vigyáznia, hogy semmit ne nyomjanak hozzá, disznóöléskor ne fröccsenjen az arcára vér, mert ha ilyenkor meg865