Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

dított ingükkel törölték meg a gyereket. A harmadik eset magyarázatára már nem emlékezett az adatközlő. Kókán számba vették azokat az embereket, asszonyokat, akik rendelkeztek ezzel a tulajdonsággal és annyi szem parazsat tettek a vízbe. Amelyik megnevezett személynél leült a parázs, az csodálta meg a gyereket. Ságon csutkát égettek el és egyet vetettek emberre, egyet asszonyra, egyet gyerekre, és amelyik leült a vízben, annak ártott a szeme. A gyereket utána szenteltvizes fürdőben fürdették meg. Kizárólag csak Bicskén ismerték a vízmérést. Ilyenkor vettek egy pohárba vizet és a gyerek feje fölött átmértek ebből három kanállal egy másik bögrébe. Ezután újra megmérték és ha több volt mint három kanál, akkor biztosra vették, hogy szemverésben van a kicsi. A mérést háromszor ismételték meg és naplementekor visszakézből öntötték ki a vizet, amerre a nap lemegy. Egy másik bicskei adat szerint a vizet visszakézből kellett a bögrébe csurgatni és utána az ajtófélfára kiönteni ugyancsak visszakézből. Űriban külön specialistája volt a szemverés gyógyításának, Szunya Boris néni. Működéséről, tudományának átadásáról a következő történetet mesélték. „Azt mondták, hogy szemverésben van a gyerek, mert hasmenése volt. Én már akkor olyan 10—12 éves voltam és szemben lakott egy öreg néni, Szunya Boris néni, az tudott a szemverésről. Volt neki egy fogadott gyereke és annak a feleségére hagyta a tudományát. Ö még most is él, de attól nem lehet megtudni semmit. De több mint valószínű, azt nem is lehet csak úgy ráhagyni valakire. Mikor a gyerekek hasmenésben voltak és az orvos nem tudott rajta segítem, akkor elküldte őket a Boris nénihez, még az orvos is. Mindég úgy kellett, hogy onnét hazulról vizet hozott az illető, a saját kútjukból. Akkor a Boris mama vinyegét égetett. Szabad kémények voltak és ottan égette a vinyegét és akkor ő imádkozott fölötte, de hogy mit, azt nem hallotta senki se. Akkor kiküldte az illetőt, ő csak egyedül maradt bent és ahogy elégette azt a venyigét, beletette a vízbe, üvegbe beleöntötte. Azt mondta, hazaviszitek a gyereket, fürdetitek, ha leül a vízbe a vinyege, akkor a gyerek szemverésbe van. Még azt is mondták, hogy a vizet, amiben mosdatták, oda köll önteni az ajtó sarokba, hogy aludjon a gyerek. Szőlővenyigét égetett el és annak a parazsát tette bele a vízbe és füröszteni is kellett vele, meg a szemét kellett megmosni vele háromszor. Valakinek sikerült, valakinek nem. Ezt én is megcsináltam. 66-ban történt, hogy a gyereknek nagyon ment a hasa. Bentfeküdt egy hétig a László kórházban vérhas gyanúval, de aztán kiadták, hogy nincs semmi baja. Itthon volt 2—3 napig, megint ment a hasa. Elvittem az orvoshoz, az adott gyógyszert, de az nem segített. Édesanyám mondja, vigyem el az örzse nénihez, ahhoz, akire a Boris néni hagyta a tudományát. Vittem vizet, ő is égetett venyigét, imádkozott fölötte, de azt nem tudom mit, de ő már nem mondta, hogy öntsem az ajtósarokra a vizet. Aztán olyan szépen meggyógyult a gyerek, semmi baja nem volt." Ha nem volt szemverésben a kisgyerek, de sokat sírt, nem aludt, nem bírt ülni, akkor arra gyanakodtak, hogy a rossz fogástól megrándult, kificamodott valamilye. Ilyenkor összemérték a jobb könyökét a bal térdével és fordítva. Ha nem ért össze, akkor biztosra vették, hogy meghibbant. Vajkai Aurél szerint „az összemérés kezdetben csak a diagnosztikát szolgáló eljárás volt, később vált magává a gyógyítássá. Ha a mérés még nem vette át a gyógyítás szerepét, akkor a rándulás leggyakoribb gyógyszere a kenés volt."

11 így pl. Tápiósápon és Sülyben a gyerek kificamodott végtagját addig 863