Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

évi, sajnos hiányosan fennmaradt oklevél pedig már pusztának jelzi a települést, amely a régészeti adatok szerint a XV. század elején válhatott lakatlanná.

33 A Tápió-vidék délkeleti része ekkor még lényegében háborítatlan volt, erre utal az egyes falvakban 1546-ban összeírt háztartások meglehetősen magas száma is. A néhány évvel későbbi magyar források ennél részben kedvezőtlenebb képet mutatnak. Az 1550. évből részlegesen fennmaradt portajegyzékben 14, az 1552. éviben 8, az 1553. éviben 16 község található meg.

34 Az 1550. évi 14 község közül tízben voltak elhagyott (déserta) telkek, a tíz közül háromban pedig a deserták száma meghaladta a porták számát. Az elhagyott telkek és porták számán'kívül feljegyezték a dikát nem fizető szegények (igavonóval nem rendelkező, pauper) számát is, amelyek a 14 község közül hétben a háztartások 40—60%-át tették ki. A magyar és a török források egybehangzó tanúsága alapján a Tápió mente legjelentősebb települése Tápiósze)itmárton volt, itt volt a legmagasabb a kapuk és a porták, illetve a háztartások száma, ugyanakkor a legkevesebb déserta telek és pauper háztartás. Ezután Kóka és Szecső következett. Kókán sem volt déserta telek, viszont meglehetősen sok a pauper háztartás. Ezt jelzi az is, hogy 1546-ban a török összeírásban 32 kapu van, viszont 57 önálló háztartásfőt írtak össze név szerint. Ezek megélhetését feltehetőleg a szőlőművelés jelentette, a török összeírásban ugyanis nagy menynyiségű musttizedet jeleztek. Tápiószecső a XV. század óta mezőváros volt. A mezővárosok között a legkisebbek közé tartozhatott. Státusát csak a hetipiac tartási joga jelezte, mert népessége nem volt jelentős. 1546-ban a törökök 30 kaput, illetve 41 háztartásfőt írtak össze, a magyar adórovók pedig 1553ban 20 portát, a szecsői háztartásfők több mint kétharmada tehát telkes jobbágy lehetett. A tájegység keleti-délkeleti részének falvai úgy tűnik jobban átvészelték a török hódítás első időszakát. A török forrás szerint 15—30 háztartás volt a községekben és ezeknek kétharmada-háromnegyede kapuadót is fizetett, tehát telkes jobbágy volt. A magyar portajegyzék azonban itt is jelez pusztulást, több községben a déserta telkek száma meghaladja a porták számát (Félegyháza, Egreskáta, Boldogasszonykáta). A portajegyzékökből az 1550-es évek második felétől mintegy 1570-ig az ingadozó portaszámok ellenére is bizonyos mértékű újjáépülés figyelhető meg. 1570 után a portaszámok ismét csökkenni kezdtek. A tendencia alól Boldogasszonykáta kivétel, mert ennek lakói az 1550-es évek elején szétfutottak. Közülük ugyan jó néhányan visszatértek 1562-re, de hamarosan ismét pusztán hagyták a községet. (Lásd 1. sz. táblázat.

35

) A már publikált török források, a tahrir deftnek, valamint a portajegyzékek adatából tehát megállapítható, hogy a középkori településhálózat a Tápió folyásának felső részén már a török hódoltság első évtizedében (Buda elfoglalása után) jelentős mértékben megritkult, a XIII. század óta létezett települések (Bille, Mende, Sáp, Süly) pusztultak el. A Tápió alsó folyása menti települések szerencsésebben viselték el a hódító berendezkedésének időszakát. A településállományt csak csekély károsodás érte (Boldogasszonykáta pusztult el), a megmaradt falvak népessége sem csökkent jelentős mértékben, sőt egyes időszakokban a népesség növekedése figyelhető meg. Ezt a növekedést részben a közeli (elpusztásodó) falvakból ideáramló családok okozták, de voltak beköltözők távolabbi vidékről, elsősorban Pest megye északi, Nógrád déli részeiről. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az elköltözés elsősorban Jászberénybe irányult.

36 (Lásd 4. sz. térkép.) Az 1570-es évek elejétől az egyes települések portaszáma, s így feltehetőleg népessége is csökkent, de a korábbi évtizedekben elpusztult települések 91