Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól
végrehajtott osztás során a falu (villa) végén állítanak föl két határjelet, sőt az oklevél Apátit is villának — falunak — említi. Ebben az oklevélben szerepel az a mondat [„ha valaha is ülésüket (sessio) költöztetni akarnák, vagy arról a helyről, ahol most laknak, más helyre akarnának költözni, a megállapított határvonalhoz egy nagy fejszedobásnyinál közelebb ne üljenek meg és ne telepedjenek"], 21 amelynek alapján Makkai László úgy vélte, hogy Pest megye Duna—Tisza közi részein a XIII. szazad második felében is létezett még a szabályozatlan talaj váltó földművelés és a települések ezzel kapcsolatos folytonos költözése megakadályozta nagyobb állandó falvak létrejöttét. Az e korból fennmaradt oklevelek alapján nem lehet megállapítani, hogy szabályozatlan talajváltó-föidművelést, vagy nyomásos gazdálkodást folytattak-e a területünkön élő jobbágyak, de a fenti oklevélből idézett mondat alapján a települések folytonos költözésére sem következtethetünk. Ugyanis az idézett mondat nem mindkét fél, hanem kizárólag az apácák jobbágyaira („ ... quod si jobbagiones dominarum voluerint.. .") vonatkozik. A másik fél jobbágyait az oklevél nem is említi, feltehetőleg ekkor még nem is voltak itt jobbágyaik, hiszen a birtok ekkor már 10 éve per alatt állt. Az apácák jobbágyaival kapcsolatban azért merülhetett fel az elköltözés, a sessio-áthelyezés szándéka, mert a két birtok közötti határt közvetlenül a falu végénél húzták meg, és ez valamilyen szempontból olyannyira előnytelen helyzetbe hozhatta őket, hogy szükségesnek látták a falu helyét máshová áthelyezni. Az oklevél tehát nem a folytonos költözésre példa, hanem éppen ellenkezőleg, az állandósult faluhely kényszerű megváltoztatása esetére rendelkezik. A falvak állandó költözése azért sem volt lehetséges, mert ekkor már a birtokos nemesek kúriáit is említik a források, ezt pedig a faluhelyet állandósító tényezőként értékeli Makkai László is. 22 A tatárjáráskor elpusztult falvak közül már jó néhányban kőtemplom állt, ezek maradványait több ásatáson, leletmentések alkalmával is sikerült megfigyelni. (Tápióbicske—Szent Vid, Tápiógyorgye—Ilike-part, Nagykáta— Kenderhalom.) Tápióbicske XIII. századi templomát és a templom körüli temetőt pedig több oklevél is említi, sőt 1281-ben mindkettőt el is osztják az érdekelt felek között. 23 A birtoklási viszonyok bemutatása során érzékelhető volt, hogy a falvak többségét helyi kis- és középnemesi családok birtokolták. Ennek az elaprózott birtoklásnak eredménye—következménye volt, hogy a nemesek túlnyomórészt helyben laktak, nemesi házhelyük, udvarházuk, kúriájuk a jobbágytelkek között helyezkedett el. A nemesi udvarházakat már a XIII. század második felében említik a források. Elsőként Tápióbicske 1275. évi felosztásakor említik Márton kúriáját mindjárt a templom közelében, attól keletre. A kúria valószínűleg kerítéssel ís körül volt véve és a gazdasági udvara kertben folytatódott, mindkét udvarnak kapuja is volt. Feltehetőleg ugyanezt a kúriát említik az 1370. és 1390. évi oklevelek is. Néhány évvel később 1283-ban Tápiósáp elosztásakor pedig Sápi János háza mellett húzták meg a határt. A két kúria térbeli elhelyezkedése között azonban lényeges, a gazdasági-társadalmi fejlettség eltérését is jelző különbség van. Márton kúriája Bicske faluban a templom közelében helyezkedik el, János háza viszont Sáp föld határában egy bérc nevű hely oldalában. Tápióbicskén tehát már faluszerű településen laktak a földesurak, illetve személyes függés különböző fokán álló alávetett népek és a határbeli „terrákon" (terra Nicolay, terra Stephani, terra Mada, terra Mercur) már nem működtek a földesúri magángazdaságok — prédiumok. Sápi János háza határbeli elhelyezkedéséből viszont arra gondolhatunk, hogy 83
