Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

kezére, Apáti 1306-ban csere útján lett magánföldesúri birtok. A tatárjárás utáni fél évszázadban a margitszigeti apácáknak sikerült királyi adományok és vásárlás révén egy jelentősebb birtoktestet kialakítaniuk. 1259-ben IV. Bélától adományba kapták Oszlárt és Sülyt, 12644эеп Szecsőt, majd 1279-ben zálogban, 1283-ban pedig örök áron Tápiósáp egy részét szerezték meg. Az apácák Tápió vidéki birtoklása nem tartott sokáig. 1300-ban a Szecsőre vonatkozó okleveleket érvénytelenítette a király, 1312-ben pedig Sülyt és Oszlárt eladták Mihály comes figinak. Sáp ismeretlen időpontban, de valószínűleg ez idő tájt került vissza a Sápi család birtokába. így a rövid életű birtoktömb a XIV. század elején ismét szétdarabolódott.

19 A fentiekben bemutatott birtoklástörténetek jelzik, hogy a középkori gazdaság- és társadalomtörténet feldolgozásához viszonylag kevés fogódzót találunk az oklevelekben. Az említett nagybirtokosok többnyire rövid ideig birtokolták itteni, a többi birtokaikhoz képest nem túl nagy értékű birtokaikat, levéltáraik középkori anyaga többnyire még feltáratlan, így csak a jogbiztosító okleveleket ismerjük. A huzamosabb ideig itt élő közép- és kisnemesi családok anyagában szintén csak ezen típusú iratok fordulnak elő, egyéb jellegű ügyeiket bizonyára nem írásban intézték. (2—3. sz. térkép.) TELEPÜLÉS-, GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNETI ADATOK A TÖRÖK HÓDOLTSÁGIG A területünkre vonatkozó első írott források már a magyarországi korai feudalizmus előrehaladott bomlása idején keletkeztek. Ennek a folyamatnak témánk szempontjából legfontosabb vonásai, hogy a tatárjárás utáni időszakban már gyors ütemben haladt a kora feudális önellátó földesúri üzemeknek, a prédiumoknak elnéptelenedése, illetve „jobbágyfaluvá" alakulása. Társadalomtörténeti vonatkozásban pedig a fenti folyamattal párhuzamosan haladt a prédiumot a földesúr eszközeivel művelő rabszolga—szolga állapotú népekből, valamint a különböző félszabad állapotú népekből és a saját termelőeszközökkel (földdel, ekével) rendelkező szabad földművelőkből a jogilag egységes jobbágyság kialakulása. Ennek az országos folyamatnak helyi lépcsőfokait a források szűkszavúsága miatt nagyon kevéssé tudjuk megfigyelni. Nem lehet azonban kétségünk afelől, hogy a tatárjárás pusztításai a Duna—Tisza közének ezt az északi részét igen érzékenyen érintették. A tatárjárás előtti településállomány feltehetőleg majdnem teljesen elpusztult, a települések határvonalai is részben megváltoztak. A tatárjárás pusztításainak korabeli leírásain túl erre utalnak a terepbejárások során megfigyelt XIII. századi kerámiával záródó településnyomok, valamint a XIV. századi határperek során határjelként említett kőegyházak. (Pl. Cegléd északi határán 4 darab és Nagykáta—Jászberény határán a Köves part nevű hely.) A nagy pusztulás után az újjáépítés is hamarosan megindult. Oszlár 1252. évi adományozásakor még csak „terrákat" — földeket — említ az oklevél (terra Ozlar, terras filium Georgii, terras Johannis, terras ... nomine Wry, terra Abbatis Sancti Martini), ezekről nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy lakottak-e vagy lakatlanok. A XIII. századi oklevelekben a kifejezést egyaránt használják mindkét esetben.

20 1274-ben Oszlár már biztosan lakott hely, hiszen az apácák, illetve a Péteri nemesek között 81