Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

U. Kerékgyártó Adrien: Népviseleti emlékek a Tápió mentéről

ki. Az ívelt oldalú középhátlapot — szintén zöld fonallal — többvirágos, ágas motívum tölti ki. A piros bőrrel szegett, szoknyára boruló részen csak egymás mellé rakott levélsoros dísz fut körbe, fedve az egész pántot. Ezen kívül csak a csuklónál díszítették. Az úribeli 70 éves Sárközi Jánosné nagyanyjára viszszaemlékezve említette meg, hogy „sárga bőrű, elöl két nagy zöld rózsás ködmönben járt. Hátul nagy kivágása volt, elöl fényes pakfont gomb volt rajta."

37 A Tápiószecsőről való, fényképen látható ködmön szabásban egyezik az előbb leírtakkal, hímzésdísze azonban nem egyszínű, hanem színes ködmönrózsás sűrűbb motívumú (4. kép). — A Tápióságról való fényképen az idős asszony ködmönét a fej kendője rojtja erősen elfedi. Csupán a világos bőrszín, az ujjának szegett vége és az e fölött futó keskeny hímzésdísz vehető ki (22. kép). A bőr öltözetdarabok közül napjainkig megmaradt a férfiak betűrt tetejű, fekete prémes sapka viselete. A század elején, melegebb időben — főként ünnepi alkalomra — széles kerek karimás fekete nemezkalapot tett fel fiatal, öregember egyaránt (8., 9., 19. kép). Mint az ország többi részén, a Tápió mentén is hűvös időben csizmát húztak a férfiak. Hétköznapon marhabőrből való puha szárút, ünneplőre meg borjúbőrből készített kemény szárú, ráncos csizmát. Szentmártonkátán a Galgóczymonográfia adata szerint — a múlt század utolsó harmadában — a 29 önálló mester közül legtöbb csizmadia volt.

38 A pándi emberek — emlékezet szerint — még Pilisre, Albertibe, meg Tápióbicskére is eljártak egy-egy híres csizmadiához, pedig községükben még a XX. század elején is dolgozott csizmadia (39. kép). A sülybeliek selyemzsinórból, vékony, keskeny bőrszalagból rózsát is tetettek a csizmaszár eleibe. Ezt a magyar csizmát megszerették és átvették a mendeiek is (9. kép). Körülbelül a századfordulóig a nők is viseltek csizmát ünnepre puha bőrből. A sülyi asszonyokénak a sarkába két sor kaucsukot is tettek, ami bizony drágította a viseletét. Idővel a csizmaszárból papucsot csináltattak. Fiatal, idősebb, asszony, ember egyaránt kapcára húzta fel a csizmát. A csizmaviselet elhagyása után a férfiak bakancsot vettek fel főként hétköznapi munkára, ünnepi alkalomra pedig száras fekete bőrcipőt. A nők előbb félcipőre, majd a spangnisra váltottak át (14., 24. kép). Hideg időben hosszú szárú cipőt vettek, majd a 40-es évektől a mindenkori városi cipők viselésére tértek át. A hagyományos anyagok közé sorolhatjuk a népviseletben a szűrposztót is. Az ebből készített szűr a kevésbé jómódúak közt mind hétköznapra, mind ünnepi viseletre általánosan elterjedt. Tárgyi emlék a községekben alig maradt. Csak a századfordulóig hordták, aztán már csak az ágyra vetették takarónak. A ma élő adatközlők egyike sem látta, még öregembereken sem. Nemcsak vásárban szerezhették be, hanem majd' mindenütt helyben is készítették. Pl. a kis Pánd községben az 1870-es években két szűrszabó — Lőrincz István és Molnár Sándor — is megélt.

39 A Tápióbicskéről a Ceglédi Kossuth Múzeumba begyűjtött szűr

40 jól példázza, hogy az úgynevezett alföldi szűrtípust hordták e vidéken. Bokáig érő, bő, téglalap alakú darabokból összeállított, hosszú ujjakkal készített, galléros ruhadarab volt. A díszítés rajta mérsékelt és inkább csak a célszerűséget szolgálta: minden vágott és szövött szélrészt (alját, elejét, ujja visszahajtását, oldal- és vállösszetoldást) piros-fekete, zöld színű posztócsíkkal erősítették meg, illetve hangsúlyozták (1. kép). 571