Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

T. Bereczki Ibolya: Adatok a népi táplálkozáshoz a Tápió mente néhány településén

szolt, dagasztott kenyeret, mert a szülők kapálni, aratni, egyéb munkára mentek. A szegényebb férjhez menő lányokat a rokonság gyakran egy-egy szakajtó grízesliszttel indította útnak. Ez kitartott aratásig, cséplésig, amikor a következő évi kenyérnekvalót be tudták szerezni. A külön költöző fiatal házasok igyekeztek mihamarabb a maguk kenyerét enni. Ha nem volt kemencéjük, a leány hazajárt az anyjához kenyeret sütni: közösen bedagasztottak, két kenyér a szülőknek, kettő a fiatalok számára készült. Az újonnan épített kemencében krumplis pogácsát sütöttek először. A kenyérsütést megelőző napon beáztatták az eltett kovászt vagy morzsát. Este beleszitálták a szükséges mennyiségű lisztet a teknőbe, amelyet előtte a három fúrott lábbal ellátott dagasztólábra helyeztek. A lisztet kétfelé osztották, s a teknő egyik sarkába kovászt tettek. Öt-hat kenyeret sütöttek egy alkalommal, mindegyikhez egy marék sót számítottak, de a kovászoláskor csak a felét tették bele a teknőbe. A lisztre rászűrték a morzsa, kovász vagy morzsoltka levét, vizet öntöttek rá és a kovászoló lapockával bekovászoltak, általában este nyolc-kilenc óra tájban. A teknőre rátették a keményfából készült keresztfát, abrosszal letakarták, s hajnalig kelni hagyták a tésztát. A Tápió mente vizsgált falvaiban az egyszeri kovászolás volt szokásos, a szomszédos jászsági területekhez hasonlóan. Ez a jelenség alföldi sajátosságnak tekinthető a kenyérsütés menetében.

14 Hajnali négy-öt órakor dagasztották be a kenyeret, ekkor adagolták hozzá a többi sót, a megfőtt krumplit, a liszt másik felét és a szükséges vizet. Addig kellett a tésztát dagasztani, míg le nem vált a tészta a kézről, tenyérről, ezután láthattak neki a kemence fűtésének. Ha már félig befűlt a kemence, a meglisztezett, kenyérruhával letakart szakajtókosarakba szakították a kenyértésztát, ahol még háromnegyed óráig kelt. Elég melegnek találták a kemencét, ha az elejébe dobott kevés liszt meggyulladt vagy a szénvonót végighúzva szikrázott a kemence földje. Ekkor sütőiapátra borították a tésztát, megmosták; a jól megkelt kenyeret Tápiósápon nem vágták fel késsel, úgy vetették a kemencébe. Keresztet hánytak rá, és azt mondták: Édes Jézusom, engedd meg, hogy jól sikerüljön! A kenyér általában két óra alatt sült meg, de egy óra eltelte után megnézték, megforgatták, piszkafával elválasztották a kenyereket a kőtől. A megsült kenyereket újra megmosták, a kamra földjén hagyták kihűlni, majd fogyasztásig a kamrában levő kenyérrácson tartották. A kenyérsütés napján reggelire ették a cipót, ezt a maradék kenyértésztából szakajtották ki. Egy óra alatt kisült. Általában kenyértészta az alapanyaga a Mngosnak, de élesztő nélkül, rozslisztből krumplival is gyúrták; kelesztés nélküli fajtájára utal az Űriban előforduló lepény elnevezése. Ezt minden esetben a sütőlapáton nyújtották el, és a kenyerek előtt sütötték meg a kemencében, erről is megállapítva, hogy az már eléggé befűlt. Amikor kivették a kemencéből, tollseprűvel megtisztogatták, mindkét oldalát megzsírozták és még melegen ették. Tápiósülyben kenyérsütéskor guba készült: a kenyértésztából elvettek, kétujjnyi vastagra kisodorták, késsel felvágták és a tisztára söpört, befűtött kemence fenekére bedobva pirosra sütötték. Szinvanóvál kihúzták, forralt vízzel megöntötték, mákkal ízesítve fogyasztották. A teknőben maradt kenyértésztát felkaparták és vakarcsot sütöttek belőle. Liszttel keményre meggyúrták, késsel megszurkálták és megsózták. Egy óra sülés után a cipóval együtt vették ki (Tápiósáp, Nagykáta, Szentmártonkáta). Tápiósápon ismert egy vakarccsal kapcsolatos hiedelem: amikor sült a kenyér a kemencében, nem lehetett a cipót vagy a vakarcsot eltörni, mert akkor a kenyér szétrepedt. 532