Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

A kemence szobában maradását elősegíti a kaminok megépítése, mivel a kaminnal anélkül oldható meg a melegkonyha létrehozása, hogy a kemencét le kellene bontani. A kaminok nemcsak a kemencét, hanem a kemence szája előtti tűzpadkán, a rajta levő nyílt tűzön és a katlanon való főzést is 40—50 évre meghosszabbítják, mintegy konzerválják. A kaminban a régi hagyományoknak megfelelően főzhettek tovább. Emiatt a berakott sparheltet 1—2 évtizedig (azaz az 1930-as évekig) nem építik meg a konyhában, hanem csak a szobában használják. A kaminok építése eddigi adatok szerint a Duna—Tisza közére jellemző leginkább. Ismert a Nagykunságon és a Tiszántúl déli részén is,

77 de a NagySárrétre már nem jutott el.

78 Ezzel szemben a Tápió-vidéktől északra, északnyugatra fekvő területeken a század első harmadában a melegkonyhát nem a kaminok, hanem a vindófnik építésével érik el, ezek belsejébe építve be a kemencét. Melléjük kerül a berakott sparhelt. A szabad kémény változásait négy periódusban nyomon követhetjük területünkön az irodalom és gyűjtésünk alapján. A XVIII. század második feléből

79 fonott sövény kéményekről van adatunk. Száz év múlva (1877-ben) már többségben lehetett az alul vályog boltozatú, felül sövényből fonott kémény. A XIX. század végére, e század elejére egyre többen cserélték a sövénykéményt alul vályogból, a tető fölött téglából építettre. Az 1930—40-es években az új házakba végig téglából építik a bő szájú, később a cilinderkéményeket, de a szegényebb rétegek házában a vályog és tégla építésű kémény napjainkig fennmaradhatott. Vizsgált témánkban sok archaikus jelenséget őrzött meg a Tápió vidéke. Napjainkig megmaradt az agyaghurkákból spirálisan rakott, ősidőkre visszavezethető kemencekészítési mód. Legújabban is ugyanezzel a technikával készítik lakodalmi sütésekhez az udvaron felállított kemencéket. A kemence egészen e század közepéig legfontosabb tartozéka maradt a háznak. Nemcsak a sütést, de a főzést is ebben végezték, sőt az ételek tartósítását is (szárítás, aszalás, füstölés, dunsztolás). Igen jelentős, hogy a kemence kuckóján kívül a kemence padkáját is alvásra használták, egészen a század közepéig. Ugyancsak a korai időkre vezethető vissza a kéményalj ának, a füstösnek kézzel, 2—3 ujjal való díszítése, ahogyan a frissen mázolt falra rajzolták a mintát. Érdekes a díszítőeljárás elnevezésének változatossága is. Figyelemre méltó a tűzpadkára épített patkó formájú katlan, melynek teteje és a kemence szája felé néző oldala nyitott. Ezt főzéskor sem zárják el tévővel. Nyitott oldalával e katlantípus kezdetlegesebbnek látszik a másutt használatos négyszögletű, zártabb katlanoknál. Az Alföld többi tüzelőitől egyedül ez a katlantípus tér el. Eddigi adatok szerint a Duna—Tisza közén volt használatos. Pontosabb elterjedési területét meg kellene vizsgálni, hogy eldönthessük, hogy egy korábbi forma megőrzése vagy a XVIII. századi újratelepüléssel más vidékről idekerült változattal állunk szemben. Érdemes lenne még külön kutatni a szomszédos területeken a kuckóba épített kispadka, s a kemencepadka ajtó melletti részére épített kiskuckó, kispadka után. Tovább kellene keresni az asztalpadka nyomát a kéményaljában. Nagyon fontos lenne más vidékeken is utánanézni a rakodó padka jelenlétének, és nyomozni annak eredeti rendeltetése után. Mert úgy tűnik régi közlések fényképeiből,

80 hogy valamikor az Alföldön mindenütt körbe lehetett 519