Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén
asztali tűzhely (Tápióság) vagy leggyakrabban fehér zománcos teakályha van (80., 85., 67., 69—72., 86. kép). A tisztaszobába sohasem építettek berakott sparheltet. „Azt csak kemencével fűtötték. Ott nem akartak tüzelni, füstölni, mert ott volt a vetett ágy, a sublót, vagy azt megelőzően a móringos ládák, ezek a rózsás, tulipános ládák, és annyira vigyáztak arra, hogy nagyon megnézték azt is, hogy mikor mennek oda be!" (Tápiószecső). A konyhába a berakott sparheltet általánosan csak az 1920—30-as években, a kamin megépítése után kezdik felépíteni. Addig nyáron a tűzpadkán főztek. Azzal, hogy a kamin zárttá tette az addig nyitott konyhát, ismét létrejött annak lehetősége, hogy télen is használják. A vályogból, majd később téglából rakott, vasból öntött gyári sporheltek (93—94. kép) képesek voltak arra, hogy a konyhát is bemelegítsék a főzés idejére. Bár mindenki megjegyzi, hogy a vályogból rakott sporhelt jobban tartotta a meleget, mint a vas. A korai berakott sparhelteket, és azok utódját, az asztalsparheltokat leggyakrabban a kaminra merőlegesen, a rakodó padka helyére állították (Kóka) (5., 6., 20. kép). Sok helyen ma is a kamin előtt áll az üzletben vásárolt sparhelt (95. kép). Ha a kamint elbontották, és cilinderkéményt csináltak, akkor emellett is elfért a berakott spór (Űjszász). A konyhai takaréktűzhelyek füstjét leggyakrabban a kaminba vagy a cilinderkéménybe vezették füstcsővel (42., 57. kép). Volt olyan község is, mint pl. Tápiószecső és Tápióság (38—39. kép), amelyre kevéssé volt jellemző a berakott sparhelt megépítése a konyhában. Valószínűleg azért, mert a kamin általánossá válása után hirtelen elterjedtek az üzletben kapható asztalsparheltek (Tápiószecső). Részben amiatt is elmaradt sok helyen a berakott sparhelt konyhában való megépítése, mert az 1930—40-es években divatba jött a nyári konyhák építése, s egyúttal a szobabeli kemencék elbontása is, amely aztán magával vonta a konyhában való főzés beszüntetését (96—99. kép). Nyári konyha A nyári konyhák, röviden nyárik (Tápióság, Tápiószecső), nyárik (Tápiósáp, Szentmártonkáta) többségének készítését az 1930—1940-es évekre tehetjük. Ugyanakkor egyes községeken belül is évtizedekig tartó folyamat, s ma sincs minden családnak. A legkorábbi adatunk Tápióságról való, ahol 1919-ben épült a nyári. Ugyanott egy másik utcában 1952-ben építették. Tápiószentmártonban a ,,14-es háború" (első világháború) után építettek többen. Pándon egy jobb módú gazda 1927-ben építette a nyári konyháját, melyben még meg van az akkor állított, sárból készült berakott spór. Mendéről az 1940-es évektől kezdve 1960-ig van adatunk a nyári építésére. Úriban a nyári konyhák zöme a „front után" (második világháború) készült. Tápiósápon és Tápiósülyön az 1950-es éveket jelölték meg a nyári konyhák többségének építési éveiként. Többnyire különálló épületek a nyári konyhák (96., 98., 99. kép). Leginkább a lakóházzal szemben állnak. Csak igen ritkán fordul elő, hogy a melléképületek végéhez toldják (Tápiósáp), vagy pl. istállóból alakítják ki (Pánd). Az 1950—60-as években a kemencét gyakran nem a nyári konyhába, hanem annak toldásaként építették. A kemence teste kívülre került egy tető alá, a szája a nyári konyhából nyílt (Tápiószecső, Szentmártonkáta). 513