Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

A tévőből egyszerre többet is csináltak, hogy legyen tartalék, „mert a sártévő azért idővel csak elégett", vagy a sarka letöredezett (Alsóegreskáta). Ha javítható volt a tévő, sarat gyúrtak, rétegesen felrakták a hibás részre, kivárták, amíg megkötött. Azután lehetett használni. Fontos volt, hogy pontosan elzárja a kemence száját. Gyakran egy sártéglával még megtámasztották, nehogy hátradűljön, s eltörjön (88—89. kép). Mivel a tévő elég könnyen törött, súlya is volt, „nehéz volt emelgetni, azért később rákaptunk arra, hogy vastévőt csináltattunk (Felsőegreskáta). A vastévőt vaslemezből vágatták ki, vagy kováccsal csináltatták. Gyakran bádogból készíttették. Ezeket a tévőket kitámasztó vassal látták el, így nem dőlnek hátra. Előnyük, hogy könnyebbek és hosszabb életűek a sártévőnél. Az 1950-es évektől kezdve Pándon, Tápióságon, Úriban, Nagykátán különösen elterjedtek (16., 24., 45., 50. kép). Kürtőluk, kürtődugó. A vizsgált községek egy részében (pl. Tápióság, Pánd, Tápiógyörgye, Tápiószentmárton, Felsőegreskáta) több kemence szája fölött 30— 50 cm-rel, kb. arasznyi átmérőjű kerek, vagy félkör alakú lyukat láttunk (17., 46., 88—89. kép). Ez a kürtőluk, amelybe sárból készített kürtődugó illeszkedik. Ez a kemence szelelőluka (Pánd). Ugyanúgy a kemence hőfokának szabályozására használják, mint a tévőt. Fűtéskor mindig zárva van a kürtőluk, de ha túl meleg lett a kemence, sütéskor kis időre kihúzzák a dugót. „Amikor azt akartuk, hogy magasabb legyen a kenyír, vagy a sütemíny, akkor adtunk neki levegőt, akkor kihúztuk. Ha azt akartuk, hogy jobban süljön, vagy lapuljon egy kicsit, akkor bedugtuk, hogyhát ne kapjon levegőt, mer ha levegőt kapott, a kemencíbe a sütemíny húzódott fölfelé (Tápiósáp). Főzés — sütés a kemencében Mint fentebb már szóltunk róla, a kemencében jobbára télen főztek, nyáron pedig a tűzpadkán. A kemence melegét nyáron a kenyérsütés után használták ki, amikor süteményt sütöttek, aszaltak, befőttet gőzöltek ki, vagy fazekakban vizet melegítettek mosáshoz, meg a jószágoknak az itatáshoz. Főzés. A reggeli fűtés után, mikor már egyenletesen átmelegedett a kemence, a gazdasszony szétkotorta a parazsat, hogy a fazéknak helyet csináljon. Betette a fazékba a bablevest, berakta a kemencébe, „és az olyan szép lassan forrott, mindig egyformán" (Újszász). „Mindent ott főztünk. Krumplit, tésztalevest, de még a rántott levest is" (Tápióság). „Mindenféle leves ott készült" (Tápiószecső). Ott főtt a babfőzelék is, meg a töltöttkáposzta (Tápiósüly, Szentmártonkáta, Tápiószecső). „A tőtőttkáposztát úgy főztük, hogy rárántottunk, aztán belocsoltunk minden sort külön-külön, akkor fövés közben egyszer vagy kétszer kihúztuk, akkor egyet fordítottunk rajta, oszt bent vót reggelig is néha" (Farmos). Disznóvágáskor ott főtt a hurka a kemencében (Űri). A kocsonyát is a kemencében főzték, de ezt nem reggel, hanem este. Előtte valami kalácsféle sült, mert a kocsonyát nem lehetett forró kemencébe betenni. „A kalács kiszedése után a heve is hűlt a kemencének. Ekkor tettük be a kocsonnyát fazekakba, hajnalban négy óra tájt kihúztuk, és tányérokba raktuk" (Tápiószele). „Az vót az igazi kocsonnya, amit a kemencébe főztünk. Finomabb vót, mint ami a gázon fő. Mer a kemencében sajátságosan elpárolgott, elfáradt az a víz, és kiérlelődött, az olyan finom vót, hogy nagyon" (Felsőegreskáta). „A kemencében lassan fő az étel és körbemelegedik. Én még éle503