Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

pl. Farmoson, Szelén, Katán még volt fakémény, de Szentmártonban nem. Ott már korábban vályogból és téglából csinálták a szabadkürtőt. A szabad kéményeket valóban, már a múlt század végén néhányan vályogból és téglából rakták (32., 33. kép), amint Galgóczy K. írja: Tápiósápon „a házak többnyire sárból, vagy vert falazatra s zsúptetőre építvén, kő-, illetőleg kőkemények csak a jobb módúaknái vannak".

29 Tégla még e század elején is kevés volt, pénzbe került, a vájugot viszont házilag is kiverték. A kémény bolthajtását és tető alatti részét rakhatták vályogból, de a tető fölötti részt téglából kellett építeni. Mégis előfordult, hogy leomlott. „Én emlékszem rá, hogy sok helyen átázott belül a vályogépítmény, akkor a téglakémény megdőlt. Sokszor kéményomlás következett be. Még emlékszem a mi gyermekkorunkra, velünk is megtörtént egyszer, pedig már akkor cserép alatt volt a ház. Nagy robajjal omlott össze a kémény. Jó sok cserép összetört" (Tápiószecső). A vályogból és téglából (vagy csak téglából) épített szabad kémények neve bőszájú kémény volt (Tápiósáp, Tápiógyörgye). A sövény- vagy deszkakémények szája nem volt letakarva, vagy mozgatható lappanccsal védve.

30 „Ha alulról belenéztünk a kímínybe, kiláttunk az égre" (Tápiógyörgye, Tápiósáp). „Az eső becsepegett, a korom lepotyogott. Valóságos ítílet vót az a konyha. Az vót a baj, hogy nyitott vót" (Úri). Eleinte a bőszájú kémények tetejét is nyitva hagyták. Később különböző lefedési módokat alkalmaztak. Kör alakú nyílást vagy téglalap alakú szemeket hagytak két szemben levő oldalon, hogy huzata legyen. A tetejét gyakran tégla vagy kovácsoltvas kereszttel díszítették (34., 35., 36. kép). A szabad kéményt kétféle méretben építették ezen a vidéken, attól függően, hány kemencés volt a ház. Ha két lakószoba volt, akkor a kémény alsó, tartógerendái a két közfalon, a hátsó házfalon, és a mestergerendán nyugodtak, s a szabad kémény teljesen beborította a főzőhelyiséget. Ez a megoldás megegyezik az Alföld, illetve az ország más területén is szokásos kéményépítési eljárással. Mint fentebb említettük, az ilyen típusú ház ritka volt, s a jobb módúak építették. Általánosabbnak számított az egy házzal (szobával) rendelkező épület. Ezeknél a kéményalja egyik felét lepadlásolták, ugyanúgy, mint a szobát. Csak azt az oldalt hagyták szabadon, ahová a kemence szája nyílott. Ez esetben a kémény tartógerendája a helyiség közepe fölött átfektetett keresztgerenda lett, ami a mestergerendára és a hátsó fal koszorúgerendájára támaszkodott. Ezen nyugodott a kémény.

31 Ezzel a megoldással azt érték el, hogy a kéményt csak feleakkorára kellett építeni. Kisebb súlyú lett, kevésbé nyomta a tetőzetet, s egy lépést jelentett a konyha lepadlásolásához, illetve а катгп kémény kialakulásához. Ilyenformán a konyha padlásterületének már nem a fele, csak a negyedrésze maradt nyitott. A padlástérben ezeknek a bő szájú kéményeknek a konyha közepe fölötti fala egyenesen, a szoba közfala felől induló oldala srégen, menetelesen haladt a tető gerincéig (32., 33. kép). Alulról úgy volt tapasztva, hogy a jobb oldali részen „vót egy kis bóítya" (Űjszász, Pánd). Fekvőkémény. Föntebb szóltunk arról, hogy e században a korábbi szoba + konyhás -f- kamrás házak lakói igyekeztek négyosztatú házat kialakítani úgy, hogy új kamrát építettek, a meglevő keskeny kamrát pedig kemence, vagy sparhelt beépítésével fűthetővé tették. Némely esetben megnagyobbították (Tápiószecső). Rendszerint mind a két házban lakott egy-egy család. Az is előfordult, ha a család létszáma nem volt túl nagy, hogy a kisház lett ilyenkor a lakószoba, és a nagyház lépett elő tisztaszobává. Ez az átalakítás az 1930—40-es 4G7