Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén
21. kép. Udvarrészlet tapasztáshoz, mázoláshoz használt agyagkupaccal. Tápiószentmárton. (F.: I. Sándor I., CF 17 983) sen tapasztottunk vóna" (Tápiószentmárton). „Ezzel a híg agyaggal meszeltük le a füstöst" (Pánd). Mielőtt megszáradt volna a mázolás, a kemence szája körül a falat ujjukkal kidíszítették. Hét községben találtuk meg ennek emlékét. Volt, ahol csak keresztet rajzoltak a kemence szája fölé, „mer hát mink katulikusok vagyunk, mink asztat rajzoltunk bele, keresztet. Ez vót a díszünk" (Felsőegreskáta). Pándon, Kókán, Menden, Tápiószentmártonban, Szentmártonkátán egyenes és hullámos vonalakat, kacskaringókat húztak váltakozva a mázolásba. 21 Két vagy három ujjal egyszerre (24. kép). így egyformák lettek a sorok. Űriban és Tápiószecsőn ezek mellé leveles ágat, cserépből kinövő virágot is rajzoltak (25. kép, 1. rajz). Az ágat, vagy a virágot a kemence szája fölé tették, és két oldalra, függőlegesen, fölülről lefelé húzták a hullámos vonalakat. Minden községben más szót használtak a kemence szája, ill. a füstös ki^díszítésére. Űriban kicifrázták, Tápiószecsőn kicikornyáztak. Pl.: „Ojan cikor^ nyás neki a füstössé!" Szentmártonkátán ezt mondták: „agyaggal húzták el a falat, és egy vagy két ujjal behúcoZták" (behurcol). Pándon: „a füstöst lemeszelték agyaggal, és kicikcakkozták három ujjal". Vagy: „ki van cikcakkozva a kemence szája fölött". Kókán: „Minden fűtés után három ujjal ЫЫЫгка]juk." Tápiószecsőn még az 1940-es években is elevenen élt a kemenceszáj falá^ nak ujjal való pingálása: „Emlékszem arra, hogy ahány füstös, annyi motívum. És elég gyakran váltakoztak a motívumok, mert a háziasszonyok az ujjaikkal csináltak rá figurákat. Virágdíszeket, hullámvonalakat, levelet, virágokat rajzoltak. Ki mennyire értett hozzá, vagy mennyire volt rá ideje. Szépek voltak ezek." A szabad kémény. A kéményre vonatkozó legrégebbi Pest megyei adatokat az 1767-ben felvett urbáriumokból ismerjük Wellmann Imre nyomán. Ebből tudjuk, hogy abban az időben vidékünkön vesszőből készültek a kémények. A fában szegény községeknek nagy gond volt a vessző beszerzése, ahhoz is az 463
